Mikor már nagyon veszélyesnek vélte apa az otthonunkat, gondoskodott a biztonságunkról. Elköltöztünk egy kicsivel jobb és biztonságosabb helyre, azonban így is nagy az esélye annak, hogy megölnek. Háborúban minden megtörténhet, még egy békés hétköznapokban is mikor nem azon aggódik az ember, mikor lövik le a katonák vagy épp mikor dobnak a házadba egy bombát. Szóval a veszély bárhol ott csupán az nem mindegy milyen körülmények között. Mivel apa tábornok, mennie kellett megvédeni az országot, csak hogy már soha nem jön vissza. Az ellenség rá talált a főhadiszállásra mindenkivel végezve aki ott tartózkodót, beleértve apát is. Ugyan anya nem mutatta ki fájdalmát mégis tudtam, saját magát hibáztassa a történtekért, és apával együtt ö is meghalt. Akkor még nem tudtam, hogy kevés időn belül anyát is elveszítem, valamint egy csodálatos embert sodort mellém a sors. – Anya, hova mész? Tudod jól, nemsokára kijárási tilalom lesz, ha kint találnak lelőnek – húztam meg lábát mivel a földön ülök. – Nem lesz semmi baj kislányom, hamar vissza jövök – mosolyog rám de rossz érzésem van. – De... – Areum kisasszony, bízzon benne. Vissza fog jönni hisz meg ígérte – fogta meg a kezem egyik alkalmazottunk biztatóan mosolyogva rám. De bárcsak ne hagytam volna elmenni, akkor még most is itt lenne velem, nem lennék ennyire egyedül, nem szenvednék így. A hideg padlón ültem és néztem az éppen játszó, elég idős korban vélő embereket. Sose értetem miért ilyen jók velem. Magáztak mintha én is velük egyidős lennék, hiába mondtam el százszor, hogy viselkedjenek természetesen, nem tették meg. – Kérem üljön rá, a padló nagyon hideg nehogy felfázzon – nyújtottam felém egy kedves ember egy takarót. – Tudom tiszteletlen vissza utasítani én mégis megteszem, sajnálom és köszönöm – hagytam ott a döbbent férfit. Kerestem egy nekem tetsző dobozt majd ráülve figyeltem tovább a többieket. Észre veszem, hogy Danbi engem néz majd ide siet megkönnyebbülve. Talán aggódott értem? – Kisasszony jól van? Nem kéne itt ülnie, találtam egy széket máris ide hozom – ment volna az említett tárgy után de nem hagytam. Gyorsan felálltam majd követni kezdtem a lányt mikor egy nagy robbanást hallottunk vele együtt a föld remegni kezdet, ami csak is egyet jelenthet. Bombát eresztenek ránk. Tisztán emlékszem a három évvel ezelőtti eseményekre. Hasonló helyzetben voltunk annyi különbséggel, hogy a bomba eltalálta a házunk ezért is kellett ide jönnünk. Egy éve hirdették, hogy a háborúnak vége lesz de nem lett belőle semmi. Akkor kezdet el minden durvábbra fordulni mikor az ellenség elpusztította a főhadiszállást. Én, Go Areum, voltam az egyetlen túlélő a családból. A háború elvette tőlem azt a két embert akit a világon a legjobban szeretem azonban egy jó dolgot is kaptam tőle, amiért egész életemben hálás leszek. Az ajtó hirtelen csapódott ki majd két katona, az egyik feltűnően magas kissé elálló fülekkel, cipelték be a sérült társukat. – Ide tehetik le – mutattam a mellettem levő egyben az utolsó szabad ágyra. Óvatosan letették, egy meghajlás kíséretében távoztak. A sebesült katonára néztem aki a körülményekhez képest is nagyon jól néz ki. Fekete rövid haj, kiskutya szemek ami most a fájdalomtól csillogtak. – Elnézést kérek de muszáj ezt tennem – mondom miközben készítem a kötszert. Nem ez az első esett mikor másokon segített, ugyan nem vagyok se orvos se valami profi nővérke, de egy két dolgot azért meg tanultam, hogy életben tartják egy embert. Remélem ezúttal sikerül nem úgy mint előtte. Két napja ugyan így hoztak be egy sérültet de sajnos rajta már nem lehetett segíteni. Egy ollóval vágom el a nadrág anyagát jobb lábánál, reflexből már rúgott volna ha nem állok odébb. Nagyot sóhajtottam majd vártam egy keveset míg leesik neki, nem teszek semmi rosszat. – Ki vagy? – hallottam hangját hátam mögül. Meg fordultam ám arra nem számítottam, hogy a kötéseit kezdi leszedni. – Go Areum, az egyetlen személyi aki képes megmenteni – válaszolom egyre közelebb érve hozzá – Szeretném ellátni sérüléseit mielőtt egy másik szalonba visszük – megszoktam már ezt a tekintettet, úgy néz sötét szemeivel akárcsak egy világi nyomorékra akit sürgősen el kell tüntetni. – Nem nagy dolog, nem kell kezelni mert úgyis elmúlik. Mennem kell a társaimhoz – feláll az ágyról azonban mikor elindulna vissza esik, mivel nem tudja megtartani az egyensúlyt. Miközben elesett lerántotta a mellette lévő ágyról a lepedőt, így megmutatva az igen fiatal fiú holtestét. – Mondtam maradjon nyugton vagy különben úgy jár mint ö – fejcsóválva mutattam az imént felfedezett holttestre, de a sérült katona csak hangosan felnevetett ami kicsi idegesített. – A társai ide hozták mert súlyosabb a sérülése mint gondolná, nem csak egy penge van a combjában, egy golyó fúródott bordai közt amit azonnal ki kell szedni, valamint a csípően lévő vágás is súlyos. – Szóval te vagy az egyetlen orvos aki nem tud ellátni engem, Byun Baekhyun tábornokot és emiatt fogok meghalni? – próbál viccelni, ámde ezzel nem igen lehet, főleg hogy nem is vagyok orvos. – Szerencsére ezen könnyen változtathatunk, tábornok. – mivel már a gyógyszerek nagy része kifogyott, altató hiányában szenvedünk de érzéstelenítő bőven van, szóval nincs akkora baj. Segítséget kérek Baekhyun társaitól, akik kétségesen teszik amit mondok. – Ne neves ki ha sírni fogok a fájdalomtól – ezúttal komolyan mondta ami kissé rémisztő volt. – Soha nem nevetnék mások fájdalmán. Kérem próbáljon meg nem megütni – egy Istenem segíts suttogás után, megkötöm a seb fölött egy tiszta ruha darabbal. Órákon át szenvedett de így legalább tudtam még él. A penge ami a combjában volt közel meghaladta a nyolc centit, viszont a golyó nem hatolt olyan mélyre mint gondoltam. – Pihenjen csak tábornok – suttogom nehogy felébresszem. Majd később átvisszük egy másik szobába. Egy hónap telt el mióta itt van Baekhyun, és csak háromszor tért magához egy pár órára, de végül felébredt, aminek iszonyatosan örültem. Bizonyára azért mert kezdtem megkedvelni a tábornokot, amit ö ugyan nem tudja meg. Meglehet nem ez a legjobb megoldás viszont nem akarom őt is elveszíteni. Most kint ülök az ajtó mögött, ahol Baekhyun ezúttal egy orvos vizsgálja lassan már egy órája. Volt időm gondolkozni, az elmúlt egy év eseményein. Teljesen felnőttem, minden nap azzal a tudattal éltem, hogy elveszitek mindenkit, illetve emberek ezreit látok szenvedni, meghalni és próbálok rajtuk segíteni. Megtanultam kisebb nem olyan súlyos sérüléseket ellátni, ami nagyon jól jött mikor elvitték az orvosainkat a frontra. Ebben az évben, a háború harmadik évében szerelmes lettem egy tábornokba, személy szerint Byun Baekhyunba. – Areum kisasszony, a tábornok önt szeretné látni – egyszer csak az orvos hangjára lettem figyelmes. Felállok megigazítva ruhám majd benyitok a szobába, veszem észre, hogy csak Baekhyun van benn. – Látni kívánt? – becsukom az ajtót és itt is maradok. A tábornok szorosan az ablak mellett figyelte a város romjait. Amint meghallja hangom felém néz egy számomra még nem látott arckifejezéssel. Nem is tudom, talán megkönnyebbül és kissé boldog? – Kérlek tegez – megvárja míg bólintók majd folytatja – Amikor felébredtem és nem láttalak, azt hitem meghaltál. Reméltem mellettem leszel... – csendben végig hallgattam amit mond, magamban tartva örömöm vegyítve a meglepődéssel. Nem gondoltam volna, engem akar majd látni először. Hiába hallottam, fel fogtam mondatát nem tudtam elhinni csak némán álltam az ajtó előtt. – Ne állj ott, kezdek félni, csak én örülök neked, gyere ülj ide – paskolja meg maga mellett az ágyat. Ezúttal nem álltam egy helybe, szót fogadva a tábornoknak lassan sétáltam hozzá, majd leültem a kijelölt helyre. Azonban a következő tettére nem voltam felkészülve. Megölelt, magához húzott egy szoros ölelésben. Így érezhetem heves szív dobogását ami nagyon hasonlított az enyémhez. – Most már biztosan tudom, te vagy a megmentőm – suttogta mosolyogva a fülembe mitől kirázott a hideg. Egy jó ideje a háború végére járt, idő közben Baekhyun is teljesen rendbe jött így vissza kellett mennie, csak hogy én ezt nem akartam. Mi lesz ha az ellenség újra átver minket és megismétlődik az ami apával? Mi lesz ha őt is elveszítem? – Areum ne légy ilyen szomorú – jött oda hozzám mosolyogva ám én nem tudtam. Baekhyun ezt látva sóhajtott egyet majd megölelte. – Ígérem vissza jövök hozzád – búgta. – Tudod te hányan ígérték ezt meg nekem? És mi lett a vége? – bújtam ki öleléséből dühösen. – Tudom de velem nem történik meg, vissza jövök mert szeretlek – tessék? Hogy szeret? Azon az éjjelen azt hitem soha többé nem látom őt, hogy elveszítettem a szerelmem de ezúttal volt olyan kegyes az élet velem és nem veti el tőlem. És így vissza gondolva semmit se bántam meg és hálás vagyok az életnek, hogy nekem szánta Baekhyun-t aki azóta a férjem, fél éve pedig a mi kislányunkat Haru-t. Azt hiszem ennél jobban nem is alakulhatott az életem.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
