Kpop Band Imagines

⊱💞⊰𝓔𝓝𝓗𝓨𝓟𝓔𝓝 𝓢𝓾𝓷𝓰𝓱𝓸𝓸𝓷⊱💞⊰

A történelem szerint a legendák soha nem halnak meg.
Valaha a legenda csak egy alternatívája volt a nevednek. Forró, feltörekvő csillag, a kifogástalan, páratlan gyorsan növekvő műkorcsolya bajnok.
Nos, a történelem árokba süllyedhet, mert a lábad szalagszakadása megcáfolta ezt.
Lehet, hogy fizikailag nem nyilvánítottak halottnak, de így éreztél. A baleseted egyáltalán nem volt véletlen, minden hír- és sportcsatorna közvetítette, hogy mindenki, mindenhol lássa szánalmas bukásod. A bulvárlapok nagy, félkövér piros fejlécekkel írták a nevedet, még jobban nyilvánosságra hozva azokat, akik nem nézték az éves téli olimpiát vagy általában a tévét.
Az új, friss, fiatal éned fenyegetést jelentett, az egyik rozsdás, féltékeny öreg korcsolyázó számára. Nem tudta kezelni azt, hogy tőle elloptad a reflektorfényt, s mi a legjobb megoldás erre? Persze, hogy néhány finomítás a pengén, mielőtt a jéghez értél volna, és kész is a felkelő műkorcsolya sztár nagy bukása.
A világon nem létezik olyan szó, mondat ami kifejezze azt a fájdalmat, amit akkor éreztél. De már késő volt, alig tudtál megállni a jégpálya közelében anélkül, hogy ne láttad volna a kamerák villogó fényeit, a vas émelyítő szagát, amely úgy érezted megfolyt, és szépen terjed, mint egy vörös szőnyeg a jégen, a tömeg iszonyatos kiabálását, miközben az orvosok körülvettek.
Viszont az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit az orvosok mondat akkor. Nem korcsolyázhattál újra. A szánalom az, hogy odáig jutottál, miszerint elrejtőzve a régi edzőstadion árnyékában egy sötét sarokban sírj.
Azonban valaki ezt a kis szokásod megtörte. Egyszer csak azon kaptad magad, hogy minden reggel lefoglaltad a helyed és bámultad, ahogy az újonc, egy Park Sunghoon nevű fiú hogyan korcsolyázik.
Korcsolyázása valóban egyfajta művészet volt. Ahogy sovány teste súlytalanul csavarodik és forog a levegőben, dacolva a gravitációval, minden ugrását tökéletesen elvégzi akadály nélkül, forog a levegőben, teste kinyúlik, gyönyörűen megvilágítva a fényektől. Az ujjai és az orra vörösen pirul.
Mesterművé vált a szemed előtt.
Kár volt, hogy nem korcsolyázhattál vele együtt a baleseted előtt.
Ugyan nem ismert téged, soha nem mutattad az arcod neki, s valójában mindenek előtt csatlakozott. Mintha egy égi jel lett volna, s helyetted küldték a pályára.
Sokszor feltetted magadban a kérdést, hogy mégis miért vagy ott mikor soha többé nem csinálhatod, amit szeretsz, viszont vagy kora reggel felkelsz, mint ahogy az évek alatt azt megszoktad, s nézed ott gyakorlás közben akár egész álló nap. Vagy éppen otthon a szobában egy kis sarokba kuporogva sírod ki a lelked.
Az első mindenképp jobb opciónak bizonyult. Sunghoon egyébként sem tudtad ki vagy, csak egy alakot látott, aki feltűnően sokat ül egy helyben valószínűleg őt bámulva.
Egyik nap azonban ismét megtörte a kis rutinod és odament hozzád. Természetesen már tudod rólad, a tragédiáról. El sem tudta képzelni, mekkora fájdalmat kellett átélned. A korcsolyázás az élete célja, ha hirtelen elveszik tőle, talán meg is örülne. Ezért is volt annyira megértő, együttérző veled, s bár magad sem tudod miért, de nemes egyszerűséggel otthagytad.
Viszont ennek ellenére minden egyes nap ott ültél öt nézve ahogy gyakorol hosszú órákon át. Mindig kedves volt veled, így igyekeztél te is viszonozni ezt, hiszen az addigi barátaid mind elfordultak tőled, amint kikerültél a rivaldafényből. De Sunghoon más volt. Legalábbis ezt hitted.
Amikor meghallottad az ismerős dallamot, mikor láttad a kiindulási helyzetét, ami kísértetiesen hasonlított a tragédia napjára, dühös lettél rá. Főleg, mikor minden mozdulata tökéletes volt. Tökéletesebb, kecsesebb, finomabb mint a tied.
Nem akart ő rosszat, teljesen tiszta volt a szándéka miszerint ha neki sikerült, akkor neked is fog, viszont te egyáltalán nem így gondoltad. Túlságosan is féltél az újabb eséstől, s ezt ő nagyon is jól tudta, ezért is próbált rábeszélni, hogy állj újra a pályára.
– Sunghoon nem tehetem. Tudod jól, hogy nem korcsolyázhatok – suttogtad megtörten, ám ő ettől függetlenül finoman felhúzott és szép lassan bement a jégpályára, kezei folyamatosan támasztották a súlyodat. Furcsa érzés volt, hogy lábad a jégpályához ért négy hosszú év után elsőre.
Olyan volt mintha otthon lennél, ám a hosszú évek során tele lett porral és penésszel. Elhagytad, hogy a halott álmok szellemei éljenek benne, azonban Sunghoon talán ezen is változtat.
– Amin keresztülmentél...el sem tudom mondani mennyire sajnálom, és fogalmam sincs mit tennék a helyedben, de meg kell értened T/N, hogy ez több mint négy éve történt – ekkor felnéztél a szemébe. Annyira másként hangzott tőle a neved. – Semmi baja a lábadnak, teljesen jól vagy, csak egy kis bátorság kell – válaszolni szavakban ugyan nem tudtál, de hevesen ráztad a fejed – Itt vagyok – a tenyere most már közre fogta a kicsiny kezed, ami melegséggel árasztotta el a szíved – Mindig itt leszek, nem hagyom, hogy eless – közelebb húzott magához, szemei továbbra is a tiedet fürkészte egy halvány de őszinte mosoly kíséretében – Itt vagy velem, nem a múltban, rendben? – határozott hangja olyan érzés volt, mintha kirángatott volna az addigi melankolikus hangulatból. Észre sem vetted, de vele együtt korcsolyáztál. Testmelege hihetetlenül megnyugtatott, oly annyira, miszerint észre sem vetted mennyire tökéletesen vezeti a mozdulataid, hogy szinte kötelezően teszed azt amit ő. Kicsúsztatta maga körül a kezeidet majd összefonta az övéivel, elég közel húzva magához, hogy minden egyes lélegzetvételt tisztán érez.
Abban a pillanatban érezted, hogy Ő visszaadta azt neked, amit más olyan kapzsin megfosztott.