Veled megéri

23. Avery

Egészen érdekes volt így az élet, Julinál a szüleimmel. Úgy lemenni, reggelizni, hogy apu kávéval a kezében nézi a tévét a nappaliban, anyu pedig reggelit csinál.

Én meg rohanok, mert elkések a suliból, de anyu még utánam kiabál, hogy mit szeretnék ebédre, mit főzzön.
Mint egy normális családban? Nem tudom... Régen voltunk már azok. Most sem fog sokáig tartani ez az állapot, de őszintén jó érzés volt, hogy most végre velem vannak. Boldog voltam, hogy nekem is van családom!

Mármint valódi, egy apával és egy anyával. Mert így, vagy úgy, de mindig volt mellettem valaki, vagy a nagyszüleim, vagy most Julie.

Délutánonként olyan dolgokat csináltunk, mint amikor kislány voltam. Elmentünk fagyizni, és senkit nem érdekelt, hogy november van. Lófráltunk, beültünk kávézni. Ők meséltek én meg hallgattam. A Trixie témát még mindig kerültük. Én is meséltem nekik, a suliról, az óráimról. Anyu kicsit megnyugodott, amikor biztosítottam róla, hogy a jegyeim változatlanul jók. Az új barátaimról is meséltem, és persze Jace-ről is. Elmondtam, hogy zenész, és hogy egyáltalán nem valami lecsúszott huligán, ahogy anyu gondolja. Apu érdeklődő volt, de anyám egyáltalán nem volt nyitott a Jace témára.
Ez baromi rosszul esett, mert szerettem volna, ha megismerik, ha ők is kedvelik. De amíg anyu ennyire elzárkózott tőle nem szervezhettem közös programot. Ami azért is volt rossz, mert a tanulás mellett Jace-re már egyáltalán nem jutott időm.
Nem tudtunk esténként összefutni a Hurricane-ben, vagy máshol ahol szoktunk, mert anyuék totál abban a hitben voltak, hogy én otthonülős jó kislány vagyok.
Mondjuk, kíváncsi lettem volna, mit hittek, hogy akkor hol ismertem meg Jace-t...

A banda elkezdte a felvételeket, szerdán egésznap a stúdióban voltak, ezért nem is tudtunk beszélni, mire hívott én már bealudtam.
Reggel azért írtam neki egy üzit, hogy nem miatta nem vettem fel, csak hulla voltam.
A csütörtök is hasonlóan nézett ki. Kicsit sajnáltam, mert legalább az egyik nap meg akartam nézni őket. Egyedül kimaradni egy ilyen dologból, azért elég lehangoló volt. Főleg, hogy tudtam milyen sokat jelent nekik, szerettem volna én is ott lenni.
Azt is tudtam, hogy utána elmennek majd valahová megünnepelni, de persze, én oda sem mehettem... Anyuék mellett sokkal kevesebb szabadsághoz jutottam, mint Julival. De ők nem sokára visszamennek, és akkor megint Jace-e és a többiekkel lehetek.

Jose majdnem akkor kanyarodott a feljáróra, amikor én is odaértem a házhoz.
Izgatottan rohantam hozzá.
- Szia! Na, meg csináltátok? - támadtam le.
Jose sejtelmesen bazsalygott és bólintott.
- És? Milyen lett? - faggattam tovább.
- Jobb, ha felkészülsz, hogy a barátodnak hamarosan komoly rajongó tábora lesz! - felelte.
- Az már most is van neki... - feleltem szemforgatva. - De, jó lett? Lehet valamit kezdeni vele?
- Már tovább is küldtem, pár barátomnak.
- Ez az! - lelkendeztem és örömömben a nyakába ugrottam.
- El a kezekkel a pasimtól! - mondta sötéten Juli. - Ölelgesd a sajátodat! - mondta, majd rám mosolygott és összeborzolta a hajamat. - Helló Kölyök! Na, hogy viseled anyádékat?
- Elvagyunk.. - feleltem. - És te Jose, hogy viseled Julit?
- Visszahoztam! Én már nem bírom tovább! - színészkedett.
Juli vállon csapta. - De marha vagy!
Együtt mentünk be, a nagynéném összeszedte néhány cuccát, én meg felvittem a szobámba a táskámat. Akkor csörrent meg a telefonom. Ledobtam magam az ágyra úgy, vettem fel.
- Helló Szépségem! - szólt bele Jace - Mikor láthatlak már?
- Szia! - nagyot sóhajtottam. - Nem tudom, Jace...Míg anyuék itthon vannak, kicsit más a helyzet..

- Ja, vágom...De azért holnap eljössz a Rock klubba?

- Ümm... Nem tudom. Miért mi lesz?