Veled megéri

27. Avery

Korán reggel, boldog izgalommal ébredtem fel, és ez csak neki volt köszönhető. Ő még aludt, nagyon óvatosan fordultam felé, hogy még véletlenül se ébresszem fel. Csak csendben akartam nézni, a békés arcát, hallgatni a megnyugtatóan egyenletes légzését, magamba szívni és elraktározni a következő szűkösnek ígérkező két hétre.
Az arcát az egyik kézfején nyugtatta, ahogy hason feküdt. Hozzáakartam érni, a bőrén végig húzni az ujjam, a fekete részen, az egyre ismerősebb vonalakon, de azzal csak felkeltettem volna. Rendesen ki kellett pihennie magát, nem akartam, hogy baja essen.
Vágyakozva sóvárogtam egy álomkép után ami most szorítóan szűkös volt. Biztosan tudtam, hogy ebbe mi most nem férünk bele. Milyen jó lett volna délig lustálkodni, mielőtt kikelünk az ágyból, még megnézni egy-két rész a sorozatunkból, vagy az ágyban reggelizni. Később anyuékkal és Jace-el elmenni ebédelni, aztán együtt haza, és vele tölteni minden utána lévő pillanatot.
Tudtam, hogy ez nem egy elérhetetlen vágy, hogy egésznap együtt legyünk, de féltem, hogy az, hogy anyuékkal is legyünk, az már igen.
Pedig Jace annyira jó fej volt, kedves, és okos, hogy, ha anyu is megismerte volna, biztosan nem lett volna kifogása ellene. Csak, ugye addig el kellett volna jutni.
- Miért nem alszol még Bébi? - nyöszörögte álmosan.
- Túl hangosan gondolkodtam? - kuncogtam halkan.
- Nem, csak mocorogtál... - mondta és már a szemeit is kinyitotta, félig. Annyira fantasztikusan szépek voltak a szinte hideg, kék szemei, ahogy árnyékot vetettek rá a sötét szempillái.
- Bocsi... Nem akartalak felkelteni.
- Hamarosan úgyis el kell indulnom. Gondolom esély sincs rá, hogy velem gyere... Igaz?
-Nehéz lenne megmagyarázni anyuéknak, hogy miért te viszel haza...
Nehézkesen felsóhajtott.
-Az ellen nincs kifogásuk, hogy Davenél alszol, csak ha velem vagy? - kérdezte morcosan.
De ezt most jogosnak éreztem és nem volt jó érzés, hogy ilyen hülye helyzetben voltunk. Elsimítottam egy kósza tincset az arcából.
-Dave-éket már nagyon régóta ismerik...
- Aha...
- Figyelj, jövőhéten összehozhatnánk egy kávézást vagy valamit apuval. Anyut nem ígérem... De kezdetnek... Szeretnéd? – kérdeztem meg.
Jace felnyomta magát azután felült és megdörzsölte fáradt arcát. A takaró az bölébe csúszott, az én tekintetem meg végig a testén.
- Nem biztos, hogy erőltetni kellene... - sóhajtotta.
Ez kicsit rosszul esett, azt hittem ő is szeretné...
- Akkor… nem erőltetem, csak azt gondoltam, hogy talán... Mindegy... Nem számít.

- Most egy időre elég volt a kínos helyzetekből…Ha majd több ideje leszünk együtt, a szüleid is hozzászoknak a gondolathoz, hogy velem vagy…- mondta.

Voltak kétségeim, és én egyáltalán nem azt akartam, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, hanem hogy szeressék őt! De ezt erőltetni nem lehet, főleg ha még Jace is elzárkózik előle.

Sejtettem, hogy rosszul esik neki, ez az egész, még ha nem is mutatta, vagy úgy csinált, mint akit nem érdekel. Fordítva nekem is rosszul esett volna.

Hiába akartam, hogy működjön és hogy a szüleim is úgy kezeljék mint Juli, igaza volt Jace-nek nagyobb esély volt arra, hogy egy kellemetlen feszengő, találkozás legyen belőle.

Rajtam kívül nem tudtam volna közös pontot mondani, és azt hiszem ez most kevés lett volna.

- Jövő héten is ilyen elfoglalt leszel?

Értettem a célzást.

- Egy- két délutánra megpróbálok elszabadulni.

- Jó lenne Bébi, mert szeretek veled telefonon csevegni, de most már kezdem nagyon megutálni. – közben elkezdett öltözni, amit kicsit bántam, mert szerettem vele pucérkodni.

- Máris öltözöl?- vontam fel a szemöldököm.

- Dave barátod talán szeretné visszakapni a szobáját…