Veled megéri

44. Jace

- Mióta van ez itt? - kérdezte.
- Elmondom, ha te is elmondod, hogy miért varrattad magadra az én mintáimat.
Egy pillanatig elgondolkozott.
- Rendben. - egyezett bele végül. - De te kezded! - szögezte le.
Nekem mindegy volt, ki kezdi, csak hallani akartam végre.
- Oké... Ez, nagyjából mindig is itt volt.... Az első héten akasztottam ki, amikor beköltöztem. - feleltem könnyedén.
Az arca szinte rezzenéstelen volt, viszont a szemei ontották magukból az érzelmeket.
- Most te jössz! Mesélj csak szépen, ezekről itt! - mondtam és megcirógattam a hátát. Egészen libabőrös lett tőle.
Mintha hezitált volna, mielőtt beszélni kezdett. Én meg már alig bírtam visszaszorítanom az izgatottságomat.
- Azért varrattam magamra, mert hiányoztál. - mondta nagyon halkan - Elérhetetlen voltál, és így egy kicsit kevésbé fájt a szívem.
 Rohadtul furcsa volt hallani ezeket a szavakat, vágytam rájuk, de akkor is...
- Soha, Avery, egyetlen egyszer sem kerestél, vagy próbáltad meg, felvenni velem a kapcsolatot, pedig még a régi számomat is megtartottam, hátha....
- Te sem kerestél... - mondta.
- Kerestelek. Kurva sok üzenetet küldtem, hívtalak, de semmire nem válaszoltál... A jegyeket is direkt azért küldtem, hátha eljössz egy koncertünkre, de még azt se.... Aztán egy idő után már felfogtam, hogy nem érdekellek. - mondtam neki.

Nem akartam veszekedni, de ezek a dolgok olyan régóta piszkáltak, hogy muszáj volt kimondanom őket.
- Nem azért nem kerestelek, mert nem érdekeltél, Jace. - mondta, remegő hangon, amitől befeszült a gyomrom.
- Akkor ezt most kurvára nem értem...
Avery lesütötte a szemét mintha szégyellné a történteket, és az én agyam meg egyből vibrálni kezdett, hogy mi a fasz történhetett, ami ezt váltja ki belőle.
- Kérlek Avery, mondanod kell valamit! - könyörögtem neki.

 Ezt most itt nem hagyhatjuk abba!
- Jobb volt neked nélkülem... - felelte. - Mindenkinek, a bandának, neked is....
Éreztem, ahogy a testemben lassan elhűlik a vér.
- Mi a fenéről beszélsz? - nyögtem.
Rám nézett és a szégyenkezés kiült az arcára.
- Majdnem szétment miattam a banda... Meg kellett oldanotok, de amíg mi együtt voltunk, erre nem volt semmi esély... - mondta küszködve, hogy visszatartsa a könnyeit.
Ne, ne, ne.... - könyörögtem, hogy ez most ne az legyen, amit hallottam.
- Minden hazugság volt, amit akkor mondtam. Bántanom kellett, hogy többé ne akarj látni...
- Hát ez nem jött be... - nyögtem, de alig fogtam fel, amit mondott.
Nem bírtam tovább, le kellett ülnöm. Az arcomat a kezembe temettem és próbáltam feldolgozni, hogy Avery azért dobott, hogy ne menjen szét a banda... Egyszerre voltam iszonyatosan ideges és dühös. Magamra, rá, meg erre a kicseszet helyzetre. Hogy mehettek ennyire félre a dolgok? Még mindig nem tudtam mit mondani... Öt évig hol gyűlöltem, azért amit tett, hol sóvárogtam utána, próbáltam kiverni a fejemből, szívattam magamat az átkozott eljegyzési képünkkel, és most beközli, hogy minden csak értem volt. Értem tett mindent.. Rá néztem, ő már sírt. Hangtalanul, a száját befogva, de az arcát már áztatták a könnyei.
- Gyere! - a kezéért nyúltam, és az ölembe húztam.
- Annyira sajnálom Jace! Mindent! Nem akartam, hogy miattam, kelljen feladnod az álmaidat...
A szívem majd szét szakadt, hogy még ezek után is magát hibáztatja.
- Olyan egy kicseszett idióta vagyok! - sóhajtottam, és közben eltűrtem a haját az arcából, azután letöröltem a könnyeit. A kezembe fogtam az arcát, és úgy próbáltam simogatni, megnyugtatni, elapasztani a könnyeit. De én is rohadtul ki voltam készülve. Inkább hagytam had sírjon, magamhoz öleltem és kurvára nem akartam elengedni soha többé.
Az ölembe kucorodott, és belém kapaszkodott, én meg csak simogattam. Annyira szarul éreztem magam miatta.

- Akkor semmi sem a te hibád volt… - mondtam neki. Lerúgtam a csukámat és vele együtt az ölemben, felcsúsztam az ágyra aztán eldőltem. Ő a karomra hajtotta a fejét, és úgy bújt hozzám, mintha én lennék az utolsó menedék a fagyos szélviharban.