A Herceg Bája

1.

      A mező, hideg füvén feküdve figyeltem a kékes eget, és azon egy-egy madár elrepülését. Minden olyan nyugodt. Úgy teszek, mintha nem élnénk egy kommunista államban, és nem kéne szenvedésben lakolnunk bűneinkért. Hisz most minden olyan nyugodtnak látszik. Nem hallani a fegyverek dörgését, vagy az emberek sikolyát. Hisz az elmút tíz év csak ebből állt. Gyerekek sírása, felnőttek sikolya, vagy olykor felcserélődtek ezek. Lehunytam szemeimet, és vettem egy mély levegőt. Legyen már vége ennek az egésznek. Had legyenek az emberek boldogak, és ne kelljen végignézniük, ahogy a népünk szétmarcangolja egy másikét. Kérlek, csak fejezzék már be...
      A nap sugarai, hirtelen már nem sütötték az arcomat, s ezálltal kinyitottam a szemem. Felettem, az izgága barátnőm, Hange állt. A lány csak mosolyogva nézett, ami kis félelmet keltett bennem. Felültem, és kérdően a lányra néztem.
    -Londonba megyünk.-mondta, mire a szemeim kikerekedtek. Hogy mi?-sietnünk kell, bármikor megint tüzet nyithatnak.-ragadta meg a karom és a házunk felé kezdett el húzni.-a kocsi már a ház előtt vár. Pár fontos dolgot pakolj össze és ülj be a kocsiba. Én majd utánad megyek.-mondta, mire a nyitott bejárati ajtón berohanva a szobámba mentem. A komódomról felkapva egy családi képet, a kis oldaltáskámba gyömöszöltem, majd a ruhás szekrényem aljában lévő kis lécet megemelve, kivettem onnan egy hímzett brosst. A ruhám anyagába befűzve, még utoljára körbe néztem szobámon, majd egy sóhajtás következtében, lefutottam a földszintre, majd onnan a rám váró járműhöz. Hange a kapuban állt, és mosolyogva figyelte arcom.
    -Bármi legyen, ne gyere ide vissza egy jó ideig. Most egyik jó barátomnál fogsz lakni. Hallgass rájuk.-mondta, majd szorosan megölelt.-nemsokára újra találkozunk.-mondja mosolyogva, de szemei megtelnek könnyekkel.
    -Hange...-mondom és én is könnyezek.-gyere velem. Nem kell itt maradnod-mondom neki, mire csak megrázza a fejét.
    -Még elkell intéznem pár dolgot, de rendben leszek. Erwin vigyázni fog rám.-feleli.-Vigyázz magadra kérlek-ölel meg újra, majd elenged, és hátrálni kezd. Könnyek között beülök az autóba, és az ablakon keresztül figyelem ahogy legjobb barátnőm sírva integet. Bízok Erwinbe, hogy vigyázni fog Hangera, de azért kételkedem. Igaz ő is katona, de nem lehet mindig erős. Biztos neki, is fájdalmas ez az időszak.
     Letörlöm a könnyeim, miközben a sofőr rátaposva a gázra, lehajtott a földútra. A döcögős út, egy szempillantás alatt átváltott betonútra, ami azt jelentette, hogy már régen hátra hagytuk Hanget, a házat, az emlékeket. A roncsra lőtt házakat, csak távolról figyelhetem, hisz a part melletti országúton megyünk, a figyelemfelketést elkerülve.
Hamar a kikötőbe értünk, ahol egy kisebb kompot meglátva a sofőr felparkolt rá, majd a fedelet felhajtva a jármű el is indult egy másik kontinens felé. A sofőr megfordulva megszólalt.
    -Itt vannak az igazolványai. Ezekkel igazolja magát. Nem szeretnénk, ha már itt főbelőnének, szökéskísérlet miatt.-mondja majd kiszáll az autóból. Ugyanígy teszek, és az irattartóban lévő irataim kicserélve a hamisra, az eredetit, a kocsi ülésének huzatába helyeztem. Megfordulva, leporoltam kék ruhám, és megigazítottam a nyakamban díszelgő gyöngy nyakláncot. Hosszú fekete hajam a fülem mögé tűrtem, és mélylevegőt véve, a felénk igyekező katonákra néztünk. Kezükben lévő gépfegyvereket figyelve, a sofőrre néztem aki csak verejtékezve várta, hogy elénk érjenek a fegyveres férfiak.
    -Igazolják magukat-parancsolja az egyik, mire a kezemben lévő kis kártyát a férfi felé mutatom.-Agathe Wior-mondja, mire nyelek egyet és bólintok. A férfi csak biccent egyet, és a mellettem álló férfira néz, aki ugyanúgy mint én, az igazolványát tartja a kezében.-Octavius Hawkins-néz rá, mire a férfi csak semlegesen reagál a katona tekintetére.-Rendben vannak.-fordul társa felé.-a kabinokat a hajó aljában találják. Holnap hajnalban már az Angol partokon leszünk.-jelenti ki, majd megfordul. Mikor már halló távolságon kívül vannak, a mellettem álló férfi hirtelen megszólal.
    -Margaret kérem pihenjen-mondja, majd a kezembe nyomja a poggyászom, amit nem tudom honnan szedett elő ilyen hirtelen. Csak bólintok, majd a férfiak után menve, megtalálom a lefele vezető lépcsőt. Azon lemászva, egy nagyobb térrel találtam szemben magam. A fapadló, lassan dülöngélt balról jobbra, a hullámoknak köszönhetően. Fekete körömcipőm sarka csak úgy kopogott a falécekből kirakott parkettán. Az egyik kabin elé érve, kinyitottam az ajtót. Egy kisebb ágy, mellette egy íróasztal és a szoba végében egy kisebb elszigetelt fürdő. Belépve a helységbe, a kisebb bőröndöt ráhelyeztem az ágyra, és az íróasztalhoz leülve, a kezembe vettem az utolsó levelet amit anyámtól kaptam. Végig simítva a már elmosódott tintán, a szemem végigsiklott a sorok között. Gyerekkorom kedvenc kis versikélyét írta le nekem. Anya mindig azt énekelte nekem lefekvés előtt. Elmosolyodva, dúdolni kezdtem, miközben szemem nedvesedni kezdett, majd le is folyt az első sós csepp. A lapra ráhullva, sötét, nedves foltot hagyott a papíron.

Letörölve könnyeim, összehajtottam a lapocskát, és a zsebembe csúsztattam. Felkeltem a székből, és az ágyamhoz sétálva, levettem a poggyászt, és a helyére feküdtem. Nem lehetett még olyan késő, de annak ellenére is könnyen elnyomott az álom.