Tik, katt, ecsetvonás | ✔

1. fejezet: G, Gitta, Gábor

A lakásba lépve először a sistergő hang ért el hozzám, amit azonnal követett a piruló hagyma és paprika illata. Amint becsuktam az ajtót, a zár kattanása hallatán csettintettem a nyelvemmel, majd levettem a cipőmet.

– Kint maradsz velem, amíg főzök? – hajolt ki a konyhába vezető boltív alól Lucy.

– Akkor addig dolgozom a projektemen – feleltem a szobám felé menet, miközben elővettem a ma készített polaroidokat a táskámból.

Eredetileg az exem bátyjával lett volna találkozóm, de mivel késett, akadt egy kis időm készíteni pár képet. Általában fotózni jártam ki a Duna-partra, és ezen a napon is rengeteg lehetőséget láttam, amiket meg akartam örökíteni.

Miután három évvel ezelőtt beköltöztünk ide és kifestettük az összes szobát, első dolgom volt az egyik falamat spárgaszálakkal teleaggatni. Minden darabra hét centinként kis csipeszeket raktam, amikkel kitehettem a polaroidjaimat. Szerencsémre pont a nagyobb területű falamon helyezkedett el az ablak, ahová a spárgákat akasztottam, így még attól sem kellett félnem, hogy a napfény hamarabb kiszívja majd a képeket. A kék festéket már szinte alig lehetett látni, de ahogy végignéztem az üres réseken, már tudtam is, melyik képet hová fogom tenni.

Miután elkészültem, a laptopommal és a memóriakártyámmal a kezemben kimentem Lucyhoz a konyhába. Éppen a pirospaprikát próbálta letörölni a szürke pultról és a fehér csempével kirakott falról, közben pedig olyan választékosan káromkodott, amit egy kamionsofőr megirigyelt volna. Alacsony, tündéri lány szőke hajjal; soha senki nem nézte volna ki belőle, mennyire mocskossá válhat a szája, ha valami felhúzza. És bár ekkor megértettem a dühét, elvégre a csempék közti gumis fugára is került a fűszerből, Lucy gyakran vesztette el a fejét. Néha úgy éreztem, azért olyan lobbanékony, mert minden létező türelmét nekem tartogatja.

– Segítsek? – töröltem le a karcos kisasztalt, majd leraktam rá a laptopom.

– Erős, független nő vagyok! – fordult felém ingerülten, aztán vett egy mély levegőt. Miután kiengedte, mosolyogva nézett vissza rám, szürke szeme szinte ragyogott. – Bocs, csak stresszelek. Anyám összeveszett velem, amiért tegnap pszichológushoz mentem ahelyett, hogy vele ebédeltem volna. Az persze nem magyarázat számára, hogy három hete kaptam az időpontot, mert szerinte nincs is semmi bajom.

– Tippelek! Megint nem lehetsz mentális beteg, mert jó életed van? – ültem le az egyik székre, aztán felnyitottam a laptopomat.

– Nem, most hipochonder vagyok, és csak agymosott az egyetem. Az mellékes, hogy mikrobiológiát tanulok, nem pszichológiát.

A hűtőhöz fordult, én pedig a képernyőre irányítottam a figyelmemet. Éppen csak megnyitottam a szerkesztőprogramot, a telefonom röviden csilingelt, mire egy hasonlóan rövid füttyentés hagyta el a számat. Aztán amint megláttam, kitől érkezett üzenetem, egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.

G. Castlelake
Hogy ment a ZH?

A szívem hevesen vert, az arcomat pedig hirtelen forróság öntötte el, holott G semmi olyat nem mondott, amitől zavarba jöhettem volna. Maga a tudat, hogy gondolt rám, már elégnek tűnt egy kisebb szívinfarktushoz. Ám ahogy rángani kezdett a szemem, igyekeztem lenyugodni válaszolás előtt.

Harmony4ever
Nem volt olyan vészes, mint gondoltam.

G. Castlelake
Szerintem csak magadat sikerült megint alábecsülnöd.
Mondtam én, hogy olyan az agyad, mint egy szivacs.
Okosabb vagy, mint hiszed <3

Még több vér áramlott az arcomba, ezzel egyidejűleg pedig hirtelen égni kezdtek az izmok a karomban, mire háromszor a fejemre ütöttem. Fájt, de megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem kellett elnyomnom a késztetést.