Tik, katt, ecsetvonás | ✔

33. fejezet: Anti, Csilla, Castlelake

Mire besötétedett, kezdtem megbánni, hogy nem mentem ki. Bármennyire is haragudtam rá, baromira hiányzott Gergő. Főleg akkor, amikor egyedül feküdtem a vendégszobában, és csak arra tudtam gondolni, mennyire át akarok ölelni valamit. Vagyis valakit. Az utóbbi hónapokban ritkán esett meg, hogy Gergő nélkül kellett éjszakáznom, így abban sem lehettem biztos, hogy nem kezdek el hirtelen újra rémeket látni, amint lehunyom a szemem.

Nem mertem elaludni, de gondolkodni sem maradt erőm. Két óra fetrengés után megelégeltem a dolgot, és inkább kimásztam az ágyból. Azt nem nagyon tudtam, miért tettem, ám miután felvettem egy pólót, elindultam a nappali felé. Reménykedtem benne, hogy Anti még ébren van, esetleg kint tévézik, ahogy régebben is mindig csinálta. Sosem tudtam fejből, nem tanultam meg, mikor vannak focimeccsek, amikért akár hajnali négyig is fent tudott maradni, vagy szabadságot is kivett másnapra, hogy mindent élőben láthasson.

Odakint azonban csend fogadott, egy szikrányi fény sem jött a nappaliból, Antiék szobájában azonban mintha be lett volna kapcsolva a tévé. Óvatosan odamentem az ajtóhoz, ám mielőtt bekopoghattam volna, valami megragadta a figyelmemet. Nem értettem ki belőle szavakat, abban viszont biztos voltam, hogy Anti éppen búgó hangon édesgette Lídit, aki halkan kuncogva fogadta a bátyám közeledését. Gergő is így flörtölt velem esténként...

Egy mély sóhaj hagyta el a számat. Alig huszonnégy órája esett meg utoljára, hogy hozzábújtam, ekkor mégis olyan hiányérzet öntött el, mintha évek teltek volna el az óta. Hiányzott az a finom mogyoróillat, Gergő puha bőre, gyönyörű mosolya, gyengéd érintése, csillogó tekintete, és minden más porcikája, mozdulata, amik egyszerre őrjítettek meg és nyugtattak le. Egy pillanatra bármit megadtam volna, ha azonnal odarohanhatnék hozzá, ám szinte azonnal rájöttem, mekkora hiba lenne az részemről. A hangulatom még mindig erősen ingadozott. Meglehet, ezekben a pillanatokban odavágytam hozzá, de semmi sem garantálta, hogy ne küldjem el a fenébe, amint meglátom őt. Nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítem egy hirtelen döntés miatt.

Elindultam vissza a szobába, azonban alig tettem két lépést, ismét megtorpantam. A gyerekszobából halk nyöszörgés szűrődött ki, én pedig gondolkodás nélkül odasiettem. Mimi éberen rugdosta a levegőt a kiságyban, szája lebiggyesztve, sírásra készen állt, miközben apró kezével a tőle messzire gurult cumi felé nyújtózkodott. Azonnal óvatosan visszaadtam neki, majd kiemeltem őt a helyéről, mielőtt felsírt volna. Legalább a bátyámék szeretgethessék egymást, ha már én ilyen rosszul jártam.

Valaki a nevemet suttogta, aztán egy kis, puha kéz ért a vádlimhoz. Peti hatalmasra nyílt, könnyes szemmel nézett fel rám, mire egyből az ágya felé tévedt a tekintetem. Simán megtanulta, hogyan nyithatja ki rajta a rácsot.

Nehezen értettem meg, mit szeretne mondani nekem. A szájában lévő cumi még inkább torzította amúgy is esetlen szavait, de amint rájöttem, azért sír, mert rosszat álmodott, megfogtam a kezét, és a szobám felé kezdtem húzni. Gondoltam, ha mindkét gyerek nálam alszik, véletlenül sem fogják megzavarni Antiékat, és reggel is le tudom majd kötni őket, hogy a bátyámék kipihenhessék magukat. Anti úgyis szabin volt, Lídi pedig még egy ideig itthon lesz Mimi miatt, így bőven akadt volna alkalmuk akár délig aludni, de két gyerek mellett ezt nem tudták megtenni.

Mimi aludt a jobb oldalamon, ahol a fal megvédte őt a leeséstől, Petinek pedig építettem egy párnafalat a balomra, hogy neki se essen baja, ha esetleg mocorogna álmában. Pár perccel később már mindkét gyerek békésen cumizva aludt, én viszont még talán egy órát ébren töltöttem. A rémálmok ígérete nem hagyta, hogy behunyjam a szemem, valamikor mégis sikerült elaludnom. És érdekes módon egy pillanatra sem gyötört lidércnyomás. Kivételesen nem emlékeztem rá, mit álmodtam, mintha nem is láttam volna semmit.