Tik, katt, ecsetvonás | ✔

9. fejezet: Orvos, kávé, kamu

Szerencsétlen Geréb reszketett, mint a nyárfalevél. A jó kezével olyan szorosan fogta az ujjaimat, hogy minden pillanatban azt hittem, gipszbe kerülök, mielőtt róla levennék. Megértettem a félelmét, elvégre én is mindig feszengtem a hideg, gyógyszerszagú rendelőkben, neki ráadásul még a fizikai érintkezéssel is akadtak problémái, mégis finoman megpaskoltam a kezét, hátha egy kicsit enyhít a fogásán. Geréb azonban erre csak még erősebben szorított, egyre közelebb húzódott hozzám a narancssárga, mozgathatatlan széken. Ekkor nagyon sajnáltam, amiért Lucy nem tudott velünk jönni az orvoshoz.

– Haladtál egyébként a falfestménnyel? – löktem meg a vállát finoman, hátha kizökkenthetem a szorongásból egy kis beszélgetéssel.

– A nagy részét már megterveztem, de a gipsz miatt nehezebben haladtam, mint eddig bármivel. – Fejét a vállamra döntötte, majd elengedte a kezemet, hogy inkább a karomat ölelje át. – Annyi ötletem volt hozzá, hogy nem tudtam, pontosan melyiket használjam fel végül. Még most is tépelődök.

– Mi az, amit biztosan bele szeretnél szőni?

– Elfogadás. És nem csak a Tourette-tel szemben. – Sóhajtozva még közelebb csúszott hozzám, mire óvatosan megfogtam a kezét. – Gergő, Lucy, Gábor, Ali, te. Minden barátom küzd valamivel, tehernek érzik egy olyan tulajdonságukat, amivel együtt születtek, amit nem tudnak csak úgy kiszedni magukból. Mind szégyelltek magatokban valamit, legyen szó neurológiai állapotról, hormonproblémáról, születési rendellenességről, szexualitásról, vagy bőrszínről.

– Ki az az Ali? – Majdnem homlokon csaptam magam, ahogy kiesett a számon a lehető legkevésbé fontos kérdés.

– Festő. Szerintem már találkoztál vele. Sötét haja és zöld szeme van, egy baromi vékony srác. Szoktam neki mesélni rólad, hátha egyszer lesz majd bátorsága odamenni hozzád, mert szerintem nagyon jó barátok lehetnétek.

Ahogy keresni kezdtem az emlékeim közt, hirtelen eszembe jutott a srác, aki majdnem naponta rám köszönt, ha elment mellettem a folyosón. Legutóbb, amikor pont G-vel beszéltem, még a telefonját is a kezében tartotta. Napok teltek el az Antival folytatott beszélgetésem óta, ekkor azonban újra és újra lepörgött bennem a felvetése. Ameddig nem a saját nevét használja, addig bármi lehet.

– Mennyit meséltél neki rólam?

– Viszonylag sokat – vonta meg a vállát. – A legjobban az tetszett neki, hogy te is inkább Hermionéval hoznád össze Harryt. Neki csináltam azt a képet, amit láttál. Szerettem volna kedveskedni neki, mert előtte lévő héten összeveszett a bátyjával valamin. Ali nehezen dolgozza fel az ilyen eseményeket, és gondoltam, ha megmosolyogtatom, akkor kicsit jobban fogja érezni magát.

– Depressziós?

– Autista – emelte fel a fejét nevetve. Végre úgy tűnt, kicsit kevésbé szorong. – Hozzám hasonló mértékben, de sokkal több gondja akad bizonyos dolgokkal, mint nekem. Ő gyakran meg sem szólal idegenek előtt, nagyon keveset eszik, csak olyan emberektől képes elviselni a fizikai érintkezést, akikben mindennél jobban megbízik.

– Nekem az első találkozásunk óta köszön, ha meglát – vontam össze a szemöldököm.

– Mint mondtam, sokat meséltem neki rólad. – Mosolyogva rám kacsintott, amitől egy pillanatra megértettem, miért gondolták róla nagyon sokan, hogy minden óra előtt elszív egy „vicces cigit". A kevés alvás miatt mindig félig lehunyta a szemhéjait, a komótos kiejtés miatt pedig tényleg olyannak tűnt, mintha be lenne tépve.

– Weiss Geréb! – jött ki egy nővér a rendelőbe.

Geréb ismét remegni kezdett, ahogy elindultunk a vizsgálóba. A hófehér falakra mindenféle anatómiás posztert aggattak ki, a barna konyhaszekrényhez hasonló kredencen rengeteg géz és fásli hevert műanyag dobozokban, a vágóeszközök pedig szürke fémtálcákra lettek helyezve. Miután köszönt a középkorú dokinak, és leült a fehér székre, még mindig nem engedte el a kezemet. Ezzel nem lett volna semmi baj, de mivel pont a begipszelt karját foglalta le ezzel, valahogy meg kellett oldanom, hogy ne féljen ennyire.