Tik, katt, ecsetvonás | ✔

22. fejezet: Smink, Ervin, Kérdőjel

Kezdtem elveszteni a reményt. Bármit vettem fel, egy kész szerencsétlenségnek éreztem magam, ám tudtam, ennek semmi köze a ruháimhoz. Az a hatalmas, sötét zúzódás a szemem alatt mindent tönkretett, de nem tudtam, mit kezdhetnék vele. Lucy sminkjeihez nem mertem hozzányúlni, azonban őt sem kérhettem meg, hogy segítsen, mert megint elment valahova Gerébbel, és nem akartam hazarángatni őt onnan csak azért, mert képtelen vagyok kibékülni az arcom állapotával. Tudtam, hogy Gergőt nem érdekelné, viszont azt is, mennyire gyorsan kapcsolna át aggódó őrzővédőbe, amint meglátna. Nem akartam, hogy az első hivatalos randink arról szóljon, mennyire utálja apámat, amiért ismét kezet mert emelni rám. Ennek az estének rólunk kellett szólnia. Csak rólunk.

Végül felvettem egy fekete pólót, amire egy dühös vérfarkast nyomtattak, aztán még elővettem az egyetlen fekete, testhezálló farmeromat, amit direkt ilyen alkalmakra tettem félre, amúgy sosem hordtam volna. Nyaktól lefelé elfogadhatónak éreztem magam, de amint képbe került az arcom, megint elment a kedvem mindentől.

Aztán meghallottam, ahogy odakint nyílik az ajtó, és azonnal kirohantam az előszobába.

– Jézusom! – Geréb szeme hatalmasra nyílt, amint meglátott. Hirtelen átkozni kezdtem magam, amiért nem gondolkodtam cselekvés előtt. – Veled meg mi történt?

– Ne mondd el Gergőnek, kérlek! Apám behúzott nekem egyet, de most nem ez a fontos. Tudtok segíteni, hogy húsz perc alatt eltüntessük valahogy legalább a monoklit?

– Én ilyenhez nem értek, ne haragudj! – ingatta a fejét letörten Lucy.

– Én igen – tette fel a kezét Geréb, amitől felébredt bennem a remény, hogy nem lesz teljes katasztrófa miattam a randi. – Gergőnek sokszor kellett hasonlót csinálnom gimi alatt, mert a nővére időnként megütötte, és nem akarta, hogy mások is megtudják.

– Tessék? – Leesett az állam, és ekkor végre rájöttem, miért értette meg olyan gyorsan Gergő, milyen volt számomra az az egy év a szüleim válása előtt. – Ez nem Kitti, ugye?

– Nem, ez Ajsa, aki januárban megy férjhez, és nem hívta meg Gergőt. Az egyetlen idióta abban a családban.

– És Gitta? – nézett fel rá Lucy.

– Az másik család. Anya, apa, gyerekek formában értettem a családot. De... – fordult vissza felém hirtelen, majd még a kezét is összetette maga előtt. – Azt mondod, Geri húsz perc múlva jön érted, ugye?

– Igen.

– Akkor nyomás be a nappaliba, mert ott jobb a fény!

Alig két perccel később neki is láttunk a monoklim eltüntetésének. Lucy azonnal kihozta a galaxis mintás sminkesdobozát, amiben lehetett vagy száz különböző dolog, és ebből húsz csak az ecseteket jelentette. Geréb egy szivaccsal oszlatott el rajtam valami krémszerű anyagot, közben pedig folyamatosan motyogott az orra alatt, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ugyanolyan a bőrtónusom, mint Lucyé. Minden mozdulata miatt kisebb hullámokban átjárt a fájdalom, a zúzódás még mindig érzékeny volt, de legalább annak hálát mondhattam, hogy nemrég vettem be a gyógyszerem, az meg rövid időre mindig megállította a tikjeimet.

– Korrektorod van? – fordult Lucyhoz, aki a kezébe adott egy rúzsra hasonlító valamit. – A bevérzéssel viszont nem fogok tudni semmit csinálni.

– Sejtettem – sóhajtottam beletörődve. – De azt még ki tudom magyarázni valahogy. A monokli a neccesebb.

– Kihúzhatom a szemed? Szerintem ehhez a stílushoz jól állna neked.

– Mármint?

Elfordult tőlem, majd elkezdett keresni valamit a dobozban. Ahogy végignéztem rajta, hirtelen feltűnt valami az öltözékében. Egy fekete farmert viselt, fehér kardigánt, ami alól egy piros-fekete kockás anyag lógott ki. Először a pólója aljának gondoltam, ám ahogy előrehajolt, hirtelen rájöttem, egy szoknya van rajta. És pár másodperccel később eszembe jutott, valahol már láttam ezt a darabot.