Tik, katt, ecsetvonás | ✔

8. fejezet: Kényelmetlen, romantikus, zavaros

Az a reggel teljesen hazavágott. Nem tudtam, meddig tarthatott, de a rohamom közben hirtelen Anti jelent meg a konyhában, őt pedig szorosan anya követte. Mindenfélével próbálkoztak, hogy leállítsanak. Anti szavakkal igyekezett nyugtatni, anya át akart ölelni, de valahányszor megérintett, csak erősebbé váltak a tikjeim. Végül a bátyám oldotta meg a dolgot; leült elém, majd egy gyerekeknek kitalált, végtelen mondókát kezdett hajtogatni, és kérte, hogy szálljak be. Ez hatott. Mire száz kicsi gumimacitól elértünk háromig, már csak remegtem, a tikek abbamaradtak.

A kedvem azonban valahol a bányász béka bokája és az ibolya gyökere közt ingadozott egész szombaton és vasárnap. Hamar eljöttem anyáéktól, hátha beszélhetek egy kicsit Lucyval, de amikor hazaértem, őt sehol sem találtam. Teljesen megsemmisülve vágódtam az ágyba, próbáltam összekaparni magam a padlóról, a siker azonban elkerült. Hétfő reggel arra sem találtam életerőt magamban, hogy az ágyból kikeljek, ezért aznap nem mentem be egy órámra se. Féltem, hogy majd újabb roham tör rám az ingergazdag környezettől, és bár kedden sem éreztem magam sokkal jobban, akkor már nem mertem ismét otthon maradni.

Egész nap leszegett fejjel mászkáltam egyik előadóból a másikba, senkihez sem szóltam hozzá, az ebéd közeledtével pedig kezdtem bánni, hogy bejöttem. Tudtam, mi lesz. A fiúk biztos megint körém gyűlnek majd, elkezdik kérdezgetni, miért nem voltam tegnap, én meg nem fogom bírni a nyomást, és összezuhanok.

Valahogy ki kellett adnom magamból, mi történt, ám mivel Lucy az egész hétvégét a családjánál töltötte, hétfő este pedig hulla fáradtan jött haza, nem akartam még a saját nyűgömmel is zavarni, a fiúknak pedig inkább nem mondtam volna semmit, elvégre alig ismertem őket. Egyetlen lehetőségem maradt, és az sem zavart, hogy ezzel csak a következetességem hiányára mutattam rá.

Ebédszünet előtt megálltam az egyik félreeső sarokban a folyosón, ahol remélhetőleg senkit sem zavartam, majd előhúztam a telefonomat a zsebemből.

Harmony4ever
Nagyon szarul érzem magam.
Szombat reggel konkrétan rajtakaptam az öcsémet, hogy éppen a körmét festi, meg volt rajta egy sportmelltartó, és megpróbáltam beszélni vele, hogy anya és mi biztos elfogadjuk, legyen akár meleg vagy transz, erre ő csak közölte, hogy az én hibám, hogy ilyen lett, mert mindig mondogattam, hogy a queer dolgok teljesen normálisak, és ezzel megkavartam a fejét, aztán közölte, hogy gyűlöl engem.

Már a magyarázkodásomat gépeltem, mielőtt hülyének nézett volna az üzenetért, amikor a Discord hirtelen jelezte, hogy G éppen gépel. Egyáltalán nem számítottam a válaszára, elvégre amíg tartottak az óráink eddig sosem válaszolt semmire, csak délután.

G. Castlelake
Meg akarlak ölelni, aztán addig el sem engedni, amíg legalább kicsit jobban nem leszel.
Kicsit egyébként értem, hogy öcséd meg van ijedve, főleg azután, amit apátokról mondtál, de ne érezd szarul magad emiatt, mert nem a te hibád.
És biztos vagyok benne, ha végig azt mutatod neki, hogy bízhat benned, és bármi lesz, te támogatod, akkor egy idő után javulni fog a helyzet.
Te túl jó ember vagy ahhoz, hogy valaki gyűlöljön, és előbb-utóbb erre ő is rá fog jönni, ne aggódj <3

A telefont a mellkasomhoz szorítva dőltem a falnak, miközben egy nyugodt mosoly terült el az arcomon. Csak ennyi kellett. Valami tanács, kedves szavak, és máris lehiggadtam annyira, hogy ne remegjek folyamatosan. Ő mindig tudta, mit mondjon. Mivel nyugtathatja meg a lelkemet még a legnagyobb bajban is. Szaván akartam fogni, megírni neki, hogy jöjjön, keressen meg, öleljen át. De sejtettem, mit válaszolna, az elutasítása pedig visszalökött volna a korábbi állapotomba.

– Szia, Bojta.

A hangra felkaptam a fejemet, és ismét azt a fekete hajú srácot láttam integetni, akit legutóbb. Kezében a telefonját szorongatta, arcán pedig egy kedves mosoly ragyogott, amit nem tudtam hová tenni. Ki ez a csávó?