Tik, katt, ecsetvonás | ✔

20. fejezet: Bizonyíték, döntés, következmény

Úgy éreztem, menekülnöm kell. Nem mertem elmesélni Kolosnak, mi történt velem, és azt sem akartam, hogy kérdezgessen. Elvégre hogy mondhattam volna el neki, hogy azért ültem zokogva a kanapéján, mert lefeküdtem a húgával? Gitta már régebben is többször megkért, hogy a bátyja előtt tartsuk titokban a kapcsolatunkat egy ideig, mert félt, hogy megromlana a barátságom Kolossal, ha megtudná, hogy összejöttem a húgával. Semmiképp sem akartam pont ekkor előhozakodni a dologgal, pláne nem abban az állapotban, amibe kerültem. Mint egy papagáj, csak a „semmi bajom" és a „ne foglalkozz vele" mondatokat ismételgettem, miközben kirohantam Kolos lakásából, aztán hasonló fapofával ültem be az első taxiba, amit megláttam a panel előtti droszton ácsorogni.

Tudtam, csak addig kell kibírnom, amíg fel nem érek a szobámba, aztán nyugodtan széteshetek anélkül, hogy bárki észrevenne. A combom egyre jobban görcsölt a visszafojtott tikektől, már az autóból is alig bírtam kiszállni, valahogy mégis sikerült felküzdenem magam az emeletünkre.

− Bojta! – Lucy hangja hallatán azonnal pánikba estem, attól pedig még inkább, mennyire mély aggodalommal nézett rám, amint megjelent az előszobában.

− Most nincs kedvem beszélgetni. – Leszegett tekintettel indultam el a szobám felé, Lucy azonban hirtelen elém állt.

− Anti hatszor keresett az utóbbi húsz percben. Azt mondta, Kolos szerint valami bajod van, és nem tudott elérni. Mi történt?

− Csak hadd feküdjek le, kérlek! – Kikerültem, ám a következő pillanatban elkapta a karomat, mire reflexből felé kaptam a fejem. – Csak egyedül akarok lenni! – Emelt hangon szóltam rá, Lucy pedig azonnal elengedett, rémülten vizslatta az arcomat.

− Bojta... − Reszketve nyúlt felém, és csupán ekkor éreztem meg a könnyeim csiklandozását.

− Ne szólj Antinak, kérlek! – hunytam be a szemem. – Majd én felhívom később, csak... Most szeretnék egyedül lenni.

− Rendben. – Végre hagyta, hogy elmenjek a szobámig, ám mielőtt becsukhattam volna az ajtót, ismét meghallottam a hangját. – De addig nem mozdulok a küszöbödről, amíg el nem mondod, mi történt veled!

Még a kulcsot is elfordítottam a zárban, a következő pillanatban pedig hallottam, ahogy Lucy tényleg leül a szobám elé. Igazából örültem neki, hogy nem akar egyedül hagyni, mégsem mertem beszélni vele. Addig semmiképp sem, amíg magamban rendet nem raktam ezzel kapcsolatban.

A fejem erősen, már szinte agresszívan fordult oldalra. Nem bírtam elfojtani. Csak el akartam jutni az ágyamig, hogy amennyire lehet, biztonságban lehessek. Ilyenkor gyakran esett meg, hogy akaratlanul kárt tettem magamban. A falba vertem a fejemet, belerúgtam kemény tárgyakba, egyszer még az is megesett, hogy megzúztam az orromat, mert megint előjött az önütögetős tikem. A puha párna és takaró közt azonban kisebb esélyt adtam a Tourette-emnek, hogy sérüléseket okozzon.

A csuklómat azonban még így is sikerült erősen beleütnöm az asztalom sarkába. Fájt, lüktetett, a figyelmem viszont szinte azonnal átterelődött a következő tikre. A sérült kezemmel háromszor fejbe vágtam magam, majd a nyakizmaim többször összerándultak, és újabb három ütés érkezett. Egész testemben rángatóztam, de bármennyire igyekeztem, már nem tudtam elnyomni a tikeket.

Odakintről zenét hallottam. Egy dArtagnan szám, a Farewell dallama felülemelkedett a kétségbeesett nyögéseken, a ziháláson, amit a testemmel való küzdelem kicsalt belőlem. Bele se gondoltam, honnan jöhet a hang, azonnal rákoncentráltam a szövegre.

Ich bin heut Nacht erwacht aus einem Traum
Ein Traum, wie ich ihn vorher nie gekannt
Und unter'm Lindenbaume dort in eben jenem Traum
Nahm ich dich armen Toren bei der Hand
Du blicktest voller Lieb mich an, doch fragte ich ganz leis
"Wozu hab ich Flügel, wenn zu fliegen ich nicht weiß?"