Tik, katt, ecsetvonás | ✔

13. fejezet: Fájdalom, őszinteség, bátorság

Szerda reggel Anti úgy ébresztett, hogy ha ma nem megyek be, felhívja anyát, és azt fogja mondani neki, hogy beteg vagyok. Nem akartam kirángatni őt a munkahelyéről, márpedig ha azt hallotta volna, hogy valami bajom van, kórházi nővérként biztos rohant volna ápolgatni, így kénytelen voltam elindulni. Még mindig nem akartam találkozni a többiekkel, de én is beláttam, nem húzhatom örökké a dolgot. Minden holmimat összepakoltam, egy tömött sporttáskával ültem be az első órámra, közben pedig igyekeztem lelkileg felkészíteni magam, hogy ma haza fogok menni Lucyhoz. A professzor helyett minden figyelmemet egy papírlapra összpontosítottam, amire több ötletet írtam össze, mit mondjak majd a legjobb barátomnak, ha rákérdez, miért tűntem el. Nem akartam hazudni neki, ám az igazságot sem mondhattam el csak úgy, hogy aztán tönkretegyek valamit, ami végre talán örömet csempészhetett volna az életébe.

Geréb már nem jelent meg az ajtóban, amikor vége lett az előadásnak. Ennek kicsit örültem; még nem éreztem késznek magam arra, hogy beszéljek vele, azt azonban tudtam, hamarosan meg kell majd magyaráznom neki, miért kerülöm úgy, mintha leprás lenne. A neki szánt mesét még inkább nehezemre esett kitalálni, elvégre Gerébnek úgy kellett mindent elmondanom, hogy ne jöjjön rá, én mire jöttem rá. Féltem, ha megtudja, ugyanúgy összeomlik, akár a csúszdapark után, azt pedig nem akartam még egyszer látni. Kezelni sem tudtam volna egyedül.

Ebédig csak a gondolataimmal viaskodtam, ám ahogy a többiek elindultak ki az udvarra, úgy éreztem, tennem kell végre valamit. Antinak igaza volt, kezdtem beleőrülni a fejemben tomboló káoszba. Találni akartam valamit vagy valakit, hogy elterelje a figyelmemet, és nagyon reméltem, Gábor be tudja majd tölteni ezt a szerepet.

Bojta
Mit csinálsz éppen?

Gábor <3
A festőműhelybe tartok. Miért?

Egyből összeszedtem a cuccomat, majd én is elindultam a műhely felé. Egyedül Gáborral tudtam úgy beszélni, hogy ne jusson eszembe folyton G, és úgy éreztem, ekkor pont erre lett volna szükségem.

Futólépésben mentem végig a folyosón. Fel se akartam nézni, nehogy a végén Geréb vagy Gergő észrevegyenek. Nem éltem volna túl, ha valamelyikük elém áll, és magyarázatot követel az eltűnésemért. Az pedig végképp a falhoz vágott volna, ha Gitta talál meg, aztán megint elkezd nyomulni, esetleg leszid, amiért a múltkor visszautasítottam. Régen is mindig lekapta a fejemet, ha valami nem úgy alakult, ahogy ő tervezte.

− Szia, Bojta.

A keveset hallott, de ismerős hangra azonnal felkaptam a fejemet. Megint az a sötét hajú srác, Ali integetett nekem, akit Geréb emlegetett. Kicsit ideges lettem, amiért ez a találkozás megállásra késztetett, ám amint rájöttem, őt mindig a festőműhely közelében láttam, minden dühöm elszállt.

Tényleg alig pár lépésre álltam az ajtótól, amin azonnal be is siettem, mielőtt valaki más is meglátott volna. Odabent azonban hirtelen megtorpantam.

Gábor éppen valami apró, fehér tárgyat tartott a kezében, ami leginkább egy rajzszöghöz hasonlított. Az asztalon pedig egy különös, tollra hajazó tárgy hevert, benne rózsaszínes folyadékkal.

− Bocsi, nem gondoltam...

− Semmi baj – ingatta a fejét, arca pirosságán viszont láttam, mennyire zavarba jött, amiért ebben a helyzetben találtam. – Viszont ezt muszáj befejeznem, ha nem baj.

− Csak nyugodtan. − Legszívesebben arcon csaptam volna magam a válaszomért, de nagyon jól tudtam, azt nem lehetne a tikjeimre fogni.

Kíváncsian néztem végig, ahogy Gábor a mutatóujjába szúrja a rajzszögszerű valamit, majd az apró seben keresztül kierőltet egy nagyobb csepp vért. Ezután felvett egy négyzet alakú gépet, aminek a végéből egy kis papír lógott ki, erre pedig rányomta felsértett ujját. Csupán ekkor esett le, hogy éppen a vércukrát ellenőrizte. Amint meglett az eredmény, felírta egy füzetbe, aztán megfogta a tollszerű tárgyat, amiről már tudtam, egy inzulintoll volt. Ahogy felhúzta a pólóját, már inkább elfordultam, mielőtt végig kellett volna néznem, amint magába injekciózza a rózsaszínes folyadékot.