Tik, katt, ecsetvonás | ✔

27. fejezet: Jó éj, Harmony!

Nehezen álltam át a költözés után. Gergőhöz és Lucyhoz már hozzászoktam, Kitti, Geréb és Gábor dolgaihoz azonban még egy hónap után is alig tudtam. Nem zavartak, és igazából örültem neki, hogy velük lakhatok, valahogy mégis érdekesen alakultak a napjaim miattuk.

Kitti például annyira hozzászokott a csak lányokkal éléshez, hogy rendszeresen elfelejtette bezárni a fürdőszoba ajtaját, így az első héten háromszor nyitottam rá, mire eszembe véstem, hogy háromszor is kopogjak, mielőtt benyitok. Gerébbel kapcsolatban csak a lakáson belül történő festékszórózást találtam csak kivetnivalónak. Gergő nem viccelt korábban, tényleg meg lehetett fulladni tőle még fél órával a szellőztetés megkezdése után is. Gábornál nem találtam semmi zavarót, azt viszont az eddig látottak után nem tudtam hová tenni, hogy valakinek rendszeresen rá kellett szólnia, hogy ugyan nézze már meg a címkéjét annak, amibe éppen készül beleinni, vagy szúrja már be az inzulinját, mert már majdnem egy órája meg kellett volna tennie. És akkor Boglárka folytonos „figyeljetek rám" őrjöngései is egyre gyakoribbá váltak, minél többen lettünk a lakásban. Ráadásul Rami, Ali és Milán rendszeresebben jártak át, mint eleinte gondoltam, így sokkal kevesebb időt tölthettem kettesben Gergővel, mint reméltem.

Egyik nap például, amikor hazaértem, Gergőt a kanapén találtam, amint éppen a Grand Theft Autoval játszott. Úgy döntöttem, mivel még senki más nem ért haza, meglepem őt, spontán leteperem. Az ölébe ülve azonnal az ajkaira tapadtam, minden iránta érzett vágyamat beleadtam abba a csókba, miközben ő is átölelt, majd hátradőlt velem a párnákra. Már éppen vette volna le a pólómat, amikor meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását, valamit Gábor és Rami hangját, akik inkább kihagyták az aznapi edzésüket, mert szívesebben játszottak volna Need for Speedet itthon. A pillanat varázsa elszállt, úgyhogy fetrengés helyett azon a délutánon csak hozzábújtam Gergőhöz, amíg ő a többiekkel autóversenyzőset játszott.

Ezen az estén viszont végre tényleg kettesben maradtunk otthon. Gábor és Kitti koncertre mentek, Geréb és Lucy pedig moziba, vagyis legalább tizenegyig csak a miénk volt a lakás. Bármit csinálhattunk volna, amihez csak kedvünk volt, mi mégis csak betettük a Harry Potter és a Halál Ereklyéi mindkét részét, aztán a kanapén fekve megnéztük.

– Szeretem ezt a jelenetet – motyogott a fülem mellett, majd a felkaromat kezdte simogatni.

– Én is, de szerintem ezzel a kisebbségbe tartozunk.

– Akkor így én már duplán kisebbségi vagyok?

– Meg duplán hülye – nevettem el magam a viccén. – De az biztos, hogy ez a jelenet minden Harmony rajongó lelkét simogatja kicsit.

– Aha. – Hirtelen elkedvtelenedett a hangja, miközben a nyakamhoz nyomta az orrát.

– Mi a baj? – fordultam hátra, hogy a szemébe tudjak nézni.

Gergő azonban nem felelt. Ujjai az arcomra simultak, ajkai a számra, pár másodperccel később pedig már majdnem el is felejtettem, mennyire szomorúnak tűnt. Amióta itt laktam, rendszeresen csinálta ezt. Mondtam valamit, amitől teljesen magába fordult, én rákérdeztem, mi a baj, ő pedig azonnal hevesen rám vetette magát, hátha akkor elengedem a dolgot. Eleinte nem hagytam magam. Háromszor is eltoltam, újra és újra megkértem, hogy csak beszéljen hozzám, mert így sosem jutunk előrébb, de valahányszor megtettem ezt, csak azt értem el vele, hogy Gergő pánikrohamot kapjon. Végül az egyetlen lehetséges megoldáshoz nyúltam, ami talán segíthetett: meséltem Egressy doktornőnek Gergő viselkedéséről, hátha ő tud majd vele beszélni, ha már én többszörösen kudarcot vallottam.

– Levehetem? – tolta feljebb a pólómat, hogy a derekamra rakja a kezét.

– Mennyi az idő?

– Fél tíz.