Tik, katt, ecsetvonás | ✔

7. fejezet: Probléma, tanács, bonyodalom

Péntek délután már készen álltam rá, hogy villamossal, HÉV-vel és busszal menjek anyához. Mindent megtettem, nehogy elfelejtsem bevenni a gyógyszereimet, még lélekben is felkészítettem magam a tömegre, de amint kiléptem a lépcsőházból, egy taxi rám dudált, hogy én vagyok-e Maros Bojta, és ha igen, akkor nagyon gyorsan üljek be, mert már tíz perce engem vár. Eltartott egy ideig, végül azonban sikerült kiszednem a fickóból, hogy „valami Manti" adta le a rendelést. Gondolhattam volna. A bátyám mindig hatalmas gondoskodással viszonyult hozzám, így meg sem lepett, hogy képes volt kideríteni, mikor végzek az egyetemen, nagyjából meddig tarthat hazaérnem és összepakolnom, majd pont akkorra hívott nekem egy taxit.

Be kellett látnom, sokkal kényelmesebbnek tűnt így, mint tömegközlekedve, mégis agyon akartam csapni Antit, amiért ilyen hülyeségekre szórja el a pénzét, amikor babát várnak a feleségével. Az autóban ülve még egy SMS-t is kaptam tőle, de inkább nem is válaszoltam rá, elvégre hamarosan úgyis találkozunk.

Anti:
Ne aggódj a pénz miatt, mindent intéztem, öcsi <3

Nem értettem, miért emelte ezt ki, ám amint megálltunk a magas panelház előtt, és a taxis közölte velem az összeget, hirtelen rájöttem. Megmondtam a fickónak, hogy tudom, a bátyám mindent kifizetett, mire pár kínzóan hosszú másodperc után csak annyit mormogott, szálljak ki az autóból. A szememet forgatva tettem, amit kért, közben pedig azon gondolkodtam, Anti vajon honnan tudhatta, hogy ez lesz.

Hiába a korábbi idegeskedéseim, furcsán nyugodtnak éreztem magam, amikor felértem a hatodikra. Bár anya és Anti gondolata mindig ezt hozta ki belőlem. Ha csak eszembe jutottak, mindig kicsit jobban éreztem magam, és mindennél jobban örültem volna, ha végre az öcsémmel is ilyenné válna a kapcsolatom. De Csabi mindig ridegen viselkedett velem; már gyerekkorában is szinte menekült előlem, többször elzavart, ha be akartam szállni egy játékba, és olyan is megesett, hogy csak azért utált meg valamit, mert én viszont szerettem. Egyik karácsonyra például szinte könyörgött, hogy kaphasson egy Freddy Fazbear plüsst, ám miután én ezen felbuzdulva elkezdtem utána olvasni a játéknak, hátha az közelebb hozhat minket egymáshoz, konkrétan darabokra tépte a macit, amikor megkapta, én pedig megpróbáltam beszélgetni vele a karakterről.

Sokáig azt hittem, csak fél tőlem a Tourette miatt, elvégre ki ne ijedne meg, ha a testvére időnként összevissza rángatózna, vagy dadogva, papagáj módjára ismételné a körülötte elhangzottakat. Aztán nemrég összeverekedett pár gyerekkel a gimnáziumában, amiért azok kinevettek a betegségem miatt. Akkor azt hittem, ez egy jel, hogy fontos vagyok neki, ám amikor megpróbáltam hozzászólni, ugyanúgy ellökött magától. Reméltem, ezúttal végre kiderül majd, miért akar ennyire távol maradni tőlem.

Remegett a kezem, miközben bekopogtam az ajtón, aztán csettintettem egyet a nyelvemmel. Anyára számítottam, de Anti jött elém. Akárcsak anya, ő is egy fejjel magasodott fölém, pedig én sem számítottam alacsonynak. Tizenhét évesen még reméltem, hogy én is anyára fogok hasonlítani, de külsőre sajnos teljesen apára ütöttem. Anti és Csabi anya barna haját, enyhén barnább bőrét, egyenes orrát, telt ajkait örökölték, én viszont szőke hajjal, hullasápadt bőrrel, vékony szájjal és apró orral születtem. Még a szemem is több árnyalattal világosabb kék volt, mint az övék. Minden vonásommal apára ütöttem, ami miatt tizennégy éves koromig alig bírtam tükörbe nézni.

– Jesszus, mennyire hiányoztál! – Egy hatalmas mosoly kíséretében magához húzott egy szoros ölelésre. – Ha még egyszer le mersz mondani egy találkozót, nem engedlek el olyan könnyen. Három hónapja nem láttalak, te majom.

– Nem akartalak elszakítani Lídi mellől, amikor éppen gondjaitok vannak – bújtam közelebb a vállához. – Anya elmondta, hogy valami baj van a babátokkal.