Tik, katt, ecsetvonás | ✔

17. fejezet: Sanci, Gábor, szekrény

Kimerültnek éreztem magam, de jólesett kicsit szórakozni Csillaggal. Mindig botkezűnek éreztem magam a konyhában, sosem szerettem ott munkálkodni, ekkor azonban olyan önfeledten tudtam nevetni, amikor a testvérem véletlenül belenyúlt a gofritésztába, mintha az égvilágon semmi bajom nem lenne. Hajnali öt körül anya is kijött a hangzavarra, amit csaptunk, leszidás helyett viszont csak mosolyogva megölelt mindkettőnket, majd beszállt a sütögetésbe. Az ő segítségével sikerült olyan reggelit csinálnunk, aminek elfogyasztása után se a hasmenés, se az ételmérgezés nem fenyegetett minket. Csillag még küldött is Antinak egy képet a süteményekről, a bátyánk pedig nem meglepő módon reggel hatkor már az ajtón dörömbölt, hogy most azonnal adjuk a gofriból neki, valamint a magával rángatott, kómás Lídinek és Petinek is.

Tizenegyig úgy éreztem, a világ minden súlya lekerült a vállamról. Ám amint a telefonom emlékeztetett, hogy ideje elindulnom a pszichológushoz, hirtelen minden életkedvem elpárolgott. Tudtam, hogy szükségem van rá, elvégre az éjjeli rémálmom mindennek számított, csak egészségesnek nem, mégsem akartam egy ilyen éjszaka után feltépni magamban pár sebet. Márpedig a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával Egressy doktornő megkért, hogy legközelebb meséljek kicsit többet a gyerekkoromról, vagyis mindenképpen újra kellett élnem a legrosszabb emlékeimet.

Remegett a térdem, ahogy beléptem a pszichológus irodájába. Idefelé jövet még reménykedtem, hogy valami csoda folytán mégsem kell jönnöm, de a váróba lépve kénytelen voltam lenyelni a keserű pirulát. A doktornő egy kedves mosollyal nézett rám, a mögötte lévő íróasztalon, alig látható helyen egy nyugtatókat tartalmazó doboz hevert, vagyis már arra is felkészült, ha erősen balul sülne el ez a két óra.

− Tudom, mennyire nehéz lehet ez számodra − kezdett bele a mondandójába. − Arra gondoltam, talán haladhatnánk kis lépésekben. Minden alkalommal mesélsz nekem egy fájdalmadról, így eloszthatjuk, hátha könnyebben fog menni. Mit gondolsz?

− Egy próbát mindenképpen megér − vontam meg a vállam.

− Mivel kezdenél inkább? A legfájdalmasabbal, vagy a leggyengébbel?

− Nem tudom. − Egy mély sóhaj szakadt fel a torkomból, miközben a figyelmem elterelése végett benyúltam a pulcsim ujjába, hogy megvakarjam a csuklómat.

Annyi minden lakozott a lelkemben, amit sosem akartam felemlegetni, mégis sejtettem, meg kell értenem őket ahhoz, hogy tudjam, miként engedjem el őket, és Egressy doktornő tökéletes lehetőséget biztosított nekem erre. Talán hozzam fel az első napot, amikor apa megütött? Nem. Az már rég nem érint olyan erősen, hogy erőszakosan akarjak szabadulni tőle. Esetleg mesélhetnék neki Ervinről vagy Gittáról? Az sem jó. Már mindkettejükön túlvagyok. Beszélhetnék Csillagról is? De vele is megoldódott a dolog.

Kezdett kínosan hosszúra nyúlni a csend, ám bármennyire törtem a fejemet, csak nem jutottam dűlőre. A csuklóm már kezdett égni a vakarózástól, és ahogy az ujjam egy pillanatra megakadt a bőrömbe mélyedő hegbe, hirtelen megtaláltam a választ. Attól az emléktől mindennél jobban szabadulni akartam, hátha akkor a történelem sosem ismétli meg önmagát. Ez iszonyatosan fájni fog...

− Van egy... − Remegtem. Elhalt a hangom, és csak remegtem. − Van valami...

− Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

− De akarok, csak...

− Könnyebben menne, ha leírhatnád?

Nem, nem menne könnyebben! Éreztem, ahogy a kezdeti akarat elillan belőlem. Tényleg akartam beszélni róla, végre meg akartam szabadulni a súlytól, amit a vállamra ültetett, de rettegtem, hogy mi van, ha ez csak újra előhozza az akkori érzéseket, és megint cselekvésre késztet. Írogatás vagy beszéd helyett a legegyszerűbb módját választottam, hogy belekezdjek a mondandómba: egy-egy határozott mozdulattal feljebb toltam a karomon a pulóverem ujját, majd a doktornő felé mutattam mindkét alkaromat. A hosszú, vastag hegek még mindig jól láthatóan ott fehérlettek a bőrömön, akár a múlt démonainak mosolyai, amik mintha rajtam nevettek volna. Úgyis utol fogunk érni, hiába menekülsz.