Tik, katt, ecsetvonás | ✔

6. fejezet: Kamera, vacsi, filó

Ahogy közeledett a péntek, egyre gyakrabban támadtak meg a késztetések és az elnyomhatatlan tikek, mintha bármi félnivalóm lett volna a családommal kapcsolatban. Csütörtökre kétszer kerültem rohamközeli állapotba, így sürgősen ki kellett találnom valamit, amivel legalább egy kis időre lenyugtathatom magam, mielőtt megint Lucynak kellene megtennie ezt, amikor már késő. Nem akartam órákig szenvedni, ami közben a legjobb barátom is ugyanúgy retteg, mint én. Ilyenkor mindig pánikba esett, és bár bármit megtett volna, hogy megnyugtasson, meg sem mert közelíteni, nehogy kárt tegyen bennem egy óvatlan mozdulattal. Noha annak mindig nagyobb esélyét láttam, hogy én ütöm meg őt véletlenül, Lucy sosem tartott ettől a kimeneteltől.

A térdemet még a farmer ellenére is szúrták az apró, fehér kavicsok, de ebből a szögből szebb képet tudtam készíteni. Már akkor észrevettem a kacsacsaládot, amikor megérkeztem, de miután letettem a táskámat egy régi padra, a mamakacsa kivezette a vízből a fiókáit. A pelyhes, kis csöppségek csipogva gyűltek az anyjuk köré, az apuka pedig segített az egyik kicsinek, amelyik majdnem felbukott a sötét, kerek köveken. Édesek voltak. Egy boldog család, amilyen nekem sosem adatott meg. Nekem sosem segített volna így az apám egy botlás után. Ő talán még le is szidott volna érte, aztán a szememre vetette volna, mennyire életképtelen vagyok. Anya viszont minden alkalommal felemelt, aztán egy aranyos mondattal érte el, hogy eszembe se jusson sírni vagy szégyenkezni miatta. Mit találtál, kiskacsa?

Évekig hallottam tőle ezt a kérdést valahányszor orra buktam, de csak gimiben jöttem rá, miért mondogatta. A kiskacsák gyakran vesztették el az egyensúlyukat, mert a csőrük miatt nehezebb a fejük, és időbe telik, amíg megtanulják, hogyan használják a farkukat, hogy egyenesen állhassanak. Talán én is ezért estem el annyiszor, elvégre mindenki azt mondogatta, túl nagy a fejem.

Ahogy elért egy hűvösebb fuvallat, összébb húztam magamon fehér kardigánom. Ősz közepéhez képest melegebbnek érződött a levegő, bár árnyékban így is rázott a hideg. Ilyenkor esett a legjobban fényképezni. Nem a sárguló levelek vagy a hervadó virágok miatt; másokkal ellentétben én nem az elmúlás kezdetét láttam ebben az évszakban, hanem egy főnixet, ami megpihenni készül, mielőtt újra szárnyra kapna. A piros, a narancs, a citrom mind a lángokat juttatták eszembe, a szél pedig az erőt, ami abban a mágikus madárban lakozott, ami minden évben késztette, hogy feltámadjon a hamvaiból, és megmutassa mindenkinek, mennyire gyönyörű teljes valójában.

A víz éppen felém sodort egy uszadék fát. Két sirály pont ezt a vastag ágat választotta pihenőhelyül, ahol elfogyaszthattak egy kis halat, talán egy keszeget. Hófehér tollaikon még ott csillogott pár csepp víz, én pedig reméltem, az egyik le fogja rázni ezeket magáról. Kapkodva felraktam egy másik objektívet, amivel jobban ráközelíthettem a madarakra, majd beállítottam a fókuszt és vártam. Ezúttal kicsit sötétebbre akartam készíteni a képet, hogy a sirályok tollazata kiemelkedjen a háttérből, szinte világítson a Duna vize előtt.

Az egyik madár felemelte a fejét, megmozgatta a nyakát. Hasonló mozdulatnak tűnt, mint amikor nekem rángnak az izmaim egy tik közben. Amint a szárnyai mozdultak, erősen megnyomtam a gombot, majd úgy is tartottam egy ideig. Talán harminc fotót készítettem gyors egymásutánban, hogy később ki tudjam válogatni a legjobbakat. Párat már ekkor megnéztem, és előre meg tudtam mondani, kis szerkesztés után tökéletesek lesznek.

A nap fénye már enyhe narancssárgában játszott, de egy képet még akartam készíteni. Körbenéztem, kerestem a megfelelő lehetőséget. Rajtam kívül csak pár horgász, egy kutya és pár hajó lehetett a part közelében, tőlem nem sokkal messzebb azonban valami megfogta a figyelmemet.

Egy apró kiflicsücsök hevert a kavicsok között. Talán egy gyerek ejthette el, az anyja pedig nem hagyta neki, hogy felvegye, vagy egy idős hölgy dobhatta el a galamboknak, akik később elrepültek. Egy apró cinege tépkedte a majdnem vele megegyező nagyságú sarkot, boldogan pattogott ide-oda a zsákmánya körül, miközben halkan csiripelt.