Tik, katt, ecsetvonás | ✔

4. fejezet: Ebéd, kényszer, művészet

Megint rám tört a fáradtság, pedig nem volt nehéz napom. A hétvége alatt sikerült befejeznem a projektmunkámat, amit egyből le is adtam a professzornak, nehogy később elfelejtsem. MiutánLucy győzködni kezdett, hogy próbáljak meg beszélgetni Gerébbel, valamivelle kellett kötnöm magam, nehogy megint elkezdjek azon gondolkodni, ki lehet G. Kezdett az agyamra menni, hogy már a legjobb barátommal sem tudtam rendesen beszélgetni, mert teljesen rápörgött a Castlelake rejtélyre, így egy majdnem végigtikelt vasárnap után eldöntöttem, hogy a saját lelki nyugalmam érdekében megkeresem őt.

Lucy okfejtéseit és az eddig összekapart nyomok alapján tényleg Geréb tűnt a legesélyesebb gyanúsítottnak, mégis úgy éreztem, nem lenne jó ötlet egyenesen azzal állni elé, hogy ő-e G. Valahányszor elmentem mellette az egyetemen, enyhe gyomorgörcs lett úrrá rajtam, de szerencsére a fáradtságom pont kellően ellensúlyozta az idegességemet ahhoz, hogy ne kezdjek el kontrollálhatatlanul tikelni mindenki előtt.

Ő sosem vett észre. Minden alkalommal a gondolataiba feledkezve lépkedett, fülhallgatójából hangosan szólt a zene, hóna alatt folyamatosan a gördeszkáját szorongatta, miközben a nyakában lógó, apró, ezüstös festőpalettával babrált. Ezen a napon is a világos, bokavillantós farmerját viselte, ezúttal azonban nem a színes pulcsijával, hanem egy régi képregényekre hajazó mintával ellátott kardigánnal. Én sosem vettem volna fel ilyesmit, neki viszont nagyon jól állt, tükrözte a lelkében élő festőt, és kicsit talán az átlagostól eltérő gondolkodásmódját is. Már maga a kisugárzása is nagyon tetszett, de képtelenségnek tűnt olyasvalakinek látnom őt, akire G-ben leltem. Valahányszor ránéztem, csak egy egyszerű srác jutott eszembe, nem pedig az az ember, akibe látatlanban elkezdtem beleesni.

Lucy tanácsára egyelőre igyekeztem elvonatkoztatni az érzéseimtől, mert szerinte az elején ez még ilyen lesz egy darabig, amíg emberként meg nem ismerem. Csak azt nem értettem, akkor G-nek hogy ment ez ilyen könnyen. Azt mondta, meglátott, és ez csak jobban fűtötte benne az érzéseket, pedig ő maga is azt hitte, teljesen máshogy fog viszonyulni hozzám.

Én mindent megtettem a gondolataim elterelése érdekében; reggel összepakoltam a fotóstáskámat, napnyugtakor terveztem kimenni a Duna-partra, és egész nap igyekeztem azon gondolkozni, mikre fókuszálhatnék majd. Ám mire elérkezett az ebédszünet, minden lehetséges módon összezavarodtam. Egyik alkalommal például, amikor korábban ért véget egy órám, azon kaptam magam, hogy a festőterem közelében elbújva megvártam, mikor jönnek ki az emberek, majd küldtem egy vicces képet G-nek, és vártam, ki nézi meg a telefonját, esetleg ki nevet fel közben. Amint rájöttem, mit csinálok, szégyenkezve elindultam a dolgomra, mielőtt bárki észrevett volna. Nem vagy normális, Bojta...

Három croissant és egy fél literes kóla társaságában ültem ki ebédelni az egyetem kertjébe, egy pirosra festett faasztalhoz. Éppen csak csipegettem a vajas süteményekből, a figyelmem nagy részét a telefonom kötötte le, amin egyre visszább és visszább görgettem a G-vel folytatott beszélgetésemben, hátha találok új nyomokat, amik alapján találgathatok.

Többször írt nekem, hogy egy gördeszka parkban töltötte a délutánját, ám mivel ott görkorcsolyázni is lehetett, nem bökhettem rá azonnal Gerébre. Aztán jöttek az uszodából kapott üzenetek, amikre ugyan rávághattam volna, hogy lehet Geréb, mert pénteken enyhe klóros aromát éreztem rajta, rá kellett jönnöm, Gábor is járt úszni hetente többször, és majdnem minden alkalommal tett fel képeket Instagramra, amiken Gergővel szerepelt. Még a festményeik alapján sem válogathattam, mert hiába tudtam G-ről, hogy előnyben részesítette az emberi alakokat, a három srác munkáit sosem láttam. Gábor Instagramja maradt az egyetlen esélyem, hogy találjak bármit, ám ott csak mások képeiről láttam bármit, mintha a sajátjait nem akarná mutogatni.