Tik, katt, ecsetvonás | ✔

5. fejezet: Család, vita, nyomozás

Értetlenül meredtem a telefonom kijelzőjére, a fejemben pedig a létező összes sziréna vészriadót fújt. Amióta megkaptam életem első telefonját, ez a szám azóta szerepelt a névjegyzékben, és bár már rengetegszer került a kimenő hívásaim listájára, bejövőként még életemben nem láttam. A lehető legrosszabb eshetőségek jutottak eszembe, miközben a zöld karikára tettem az ujjamat, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

– Szia, babácska! – Anya hangja azonban nem tűnt olyannak, ami miatt aggódnom kellene. Dallamosan becézgetett, ahogy születésem óta mindig tette.

– Hogyhogy felhívtál? – tértem azonnal a lényegre, hátha mégis valami baj történt.

– Csak szerettem volna tudni, hogy érzed magad.

– Anya, kérlek, ne érts félre, szeretek veled beszélgetni, de eddig egyszer sem hívtál magadtól. Amikor meg én kerestelek hétköznap délelőtt, mindig közölted, hogy este hívjalak vissza, mert dolgozol. Mi történt?

Csend. Mintha nem mert volna megszólalni, pedig többször hallottam azt az apró sóhajt, ami általában egy hosszú vallomást előzött meg. Egyből a testvéreim ugrottak a gondolataimba; hirtelen megijedtem, hogy Csabi csinált magával valami hülyeséget, esetleg Antinál siklott ki valami, elvégre legutóbb azt mondta, szívzörejt hallottak az ultrahangon a babájánál.

– Apád múlt héten elvitte Csabit magukhoz, és amióta vasárnap hazajött, kész káosz van itthon.

Ha nem is kaptam annyira rossz hírt, mint számítottam, hirtelen összeszorult a gyomrom. Apa sosem bizonyult toleráns embernek. Csak azt fogadta el, ami a saját nézeteivel egyezett, minden mást képzelt baromságnak gondolt. Pont ezért pofozott fel egy éven át majdnem minden egyes nap, amíg anya ki nem adta az útját. Úgy gondolta, csak azért tikelek, hogy figyelmet kapjak, és ezt azonnal ki kell nevelnie belőlem. Aztán amikor egyszer nagyobbat ütött, és nyoma maradt, anya pedig észrevette rajtam a lila foltokat, hirtelen borult a bili. Nem akartam elmondani, mi történt velem, de amint rákérdezett, zokogva vallottam be neki mindent. Egy héttel később lezárult a válásuk, anya kidobta apát a házból, és egyedül maradt Antival, velem és az akkor még meg nem született Csabival. Akkor örültem, hogy ennyire hamar újra biztonságba kerültem, de ennek sajnos megvolt a maga ára: ha akart volna, apa bármikor látogathatott volna minket, és akár el is vihetett volna magával pár napra.

– Miért engedted el vele? – Nagyon oda kellett figyelnem, nehogy felemeljem a hangomat, és magamra tereljem mindenki figyelmét a folyosón. – Nem volt elég, amit velem csinált? Csabival is történjen meg ugyanez.

– Bojta, te is nagyon jól tudod, apátok mennyire szereti Csabit, és nem tagadhatom meg tőle, hogy lásson titeket. Ha megteszem, aztán perre viszi a dolgot, a kapcsolatai lévén véglegesen magához veheti az öcsédet.

– De mi van, ha Csabi azért lett most ilyen, mert apa őt is... – Hirtelen elhallgattam, ahogy a szemem sarkából mozgást véltem felfedezni a folyosón. Reméltem, anya így is értette, mit akartam mondani, és nem kell a felém jövő Gitta előtt kimondanom, miket tett régen apám.

– Ezt próbáltam kideríteni, de hozzám sem akar szólni – sóhajtott kimerülten anya. – Pont azért hívtalak fel, mert veled talán nem félbe beszélni. Abban reménykedem, hogy majd neked vagy Antinak megnyílik végre.

– Antival már beszéltél? – Igyekeztem minden figyelmemet anyámnak szentelni, a tőlem pár lépésre várakozó Gitta azonban minden második pillanatban magára vonzotta a tekintetem. Hogy fogok így elmenekülni előle?

– Péntekre megígérte, hogy átjönnek Lídivel.

– Akkor majd én is megyek, ha végeztem az egyetemen. És valószínűleg éjszakára is maradok, ha nem gond.