Tik, katt, ecsetvonás | ✔

Epilógus

A zene még csak halkan szólt. A vendégek már az asztaloknál ülve várták, hogy történjen valami. Mindenki a saját társaságával foglalkozott, beszélgetéssel próbálták elütni az időt, és talán csak én ültem egyedül. Én a dekorációt próbáltam nézni, amit a helyemről pont jól meg tudtam tenni. A rengeteg színes lufi inkább keltett szülinapi buli hangulatot, de valahol megértettem, miért ragaszkodott ehhez Geréb. A túl sok fehér nem illett volna hozzájuk, a rózsaszín ellen Kitti tiltakozott, Gábor pedig mindenképpen élénk színeket szeretett volna látni. A rengeteg kerek, fehér terítős asztal mellett egyetlen hosszú, egyenes darab állt, amire összesen hat terítéket raktak, két oldalon pedig egy-egy rövidebb asztalra négy-négy másikat. A jobb oldalamon Gábor és Kitti szülei ültek, a balon pedig Gerébé, Lucy anyukájával együtt. Nem értettem, miért volt ott egy üres hely, de Gerébet ismerve inkább nem is kérdeztem rá.

Már azt sem értettem, miért az asztal közepén találtam meg az ültetőkártyámat, amikor ennek a napnak mindenkiről kellene szólnia, csak nem rólam. Korábban még a fotózáson is maradnom kellett, több kép készült Gergőről és rólam, aztán csoportképet is készítettünk, ám egyszerűen felfogni sem tudtam, mi történik velem. Gábor azt mondta: csak szerették volna, ha mi is részesei vagyunk ennek. Mintha amúgy nem lennénk azok...

– Bocs, csak unokatesóm elkapott a mosdóknál. – Gergő hangja hallatán elöntött a nyugalom. Mosolyogva ült le mellém, majd azonnal megajándékozott egy hosszú csókkal.

– A hat közül melyik? – nevettem el magam.

– Kolos. A kezembe nyomta a keresztlányomat, aztán őrült módjára berohant, mert hugyoznia kellett.

– Nem is Kolos lenne. Különben is, miért kellett ölben tartanod egy ötéves gyereket?

– Mert Kolosnál maradt a cipője, és fehér zokniban van.

– Miért volt Kolosnál a gyerek cipője? – ráztam meg a fejem. Hozzászoktam már Kolos hülyeségeihez, ez azonban még az eddigieknél is jobban meglepett. Pedig jó sokszor láttam már, hogyan szoktak köszönni egymásnak Antival.

– Mert kutyaszarba lépett, és Kolos éppen azt akarta lemosni, amikor rájött, hogy már nem tudja tovább tartani.

– A harminckét éves, érett családapa...

– A bátyád sem jobb, ugye tudod? – Szolidan kiröhögött, majd megtöltötte a poharát az asztalon lévő kólásüvegből.

Még pont maradt időm, hogy adjak neki egy puszit, aztán a vendégek hirtelen tapsolni kezdtek. Először Geréb lépett be a terembe. Zakóját a szivárvány színeiben játszó, festékfoltokhoz hasonló pecsétek díszítették, fekete nadrágot viselt, az általában elvárttal ellentétben egy sima, fekete tornacipőt vett fel elegáns cipő helyett, és csokornyakkendőt, sima nyakkendő helyett. Gábor sokkal egyszerűbbre vette a formát: csak egy átlagos öltönyben jött, egyedül az inge lett piros. Lucy szintén szimplára vette a dolgot, egyszerű, fehér ruhát választott, aminek csupán az alját festették színesre, mintha végigsétált volna benne egy bokáig érő festékpocsolyában. Kitti viszont Gerébhez hasonlóan kiugrott a képből. Ugyan ő is fehérben volt, de szoknya helyett egy laza nadrágot vett fel, amiről csak lehetett tudni, hogy nadrág, ha terpeszbe állt. És nem mellesleg kényelmesen tudott mozogni benne hathónapos terhesen.

Ahogy végignéztem rajtuk, egy pillanatra eszembe jutott, milyen lenne a saját esküvőm. Szereznék egy fehér öltönyt, Gergő feketében lenne, és mindketten zokogva mondanánk igent egymásnak. Bárcsak...

– Te is szeretnél, igaz? – csúsztatta ujjait az enyémekre Gergő.

– Igen. Mármint – fordultam felé egy mély sóhaj kíséretében – az is tökéletes, amink most van. De az utóbbi időben, amíg ők ezt a duplaesküvőt szervezték, időnként belegondoltam, milyen lenne a sajátunkat is tervezni, és...