Tik, katt, ecsetvonás | ✔

34. fejezet: Kávé, bocsánat, barátság

Kíváncsian nézegettem a plakátokon lévő italokat. Sosem jártam még Starbucksban, a kávék neveit meg sem mertem próbálni kiejteni, ráadásul bizonyos összetevőkről nem is tudtam, micsodák. Talán nem kellett volna azonnal igent mondanom a kávézóra, hanem jobb lett volna felajánlani egy gyorséttermet, vagy mozit.

– Minden oké?

Félénken néztem fel Sancira, mintha kinevetne, ha közlöm, hogy fogalmam sincs, mit akarok. Sötétkék szeme értetlenül vizslatta az arcomat, talán enyhe aggodalmat is láttam a tekintetében.

– Nem tudom, melyiket kérjem – böktem a táblára. – A feléről azt sem tudom eldönteni, micsoda.

– Akkor mondd nekem, milyet innál szívesen, én meg majd kérek helyetted! – mosolyodott el. – A legtöbb kávéjukat kóstoltam már, és rendszeresen járok ide.

– Ami teljesen biztos, hogy koffeinmentesnek kell lennie, mert a Tourette-em allergiás rá. A keserűt utálom, úgyhogy legyen édes. Meg lehetőleg hideg, mert meghalnék ebben az időben, ha meleget kellene innom. És szerintem elég nekem egy kicsi is. – Pár másodpercig még gondolkoztam, aztán hirtelen eszembe jutott a szilveszter előtti utunk a Vörösmarty téren. – Tudnak itt mogyorós kávét csinálni?

– Neked megoldjuk, hogy tudjanak – bólintott jókedvűen, majd a pulthoz lépett. – Egy tall vanilla cream frappuccinot szeretnék kérni mogyorósziruppal, és egy venti espresso frappuccinot blonde roasttal, dupla shottal, meg egy fahéjas tekercset, és... Bojtos, te kérsz sütit? – fordult felém, nekem viszont kellett pár másodperc, hogy kirázódjak a sokkból, amibe az általa kiejtett szavak ejtettek, végül azonban csak rámutatni tudtam a desszertre, amit szerettem volna. – És egy almás pitét.

A süteményeket azonnal megkaptuk, az italokra viszont várnunk kellett pár percet. A kávézó elejében találtunk helyet magunknak; az egyik ablak előtt lévő, kerek asztalhoz ültünk le egymással szemben. Az ital kimondottan ízlett, bár az enyém valószínűleg nyomokban sem tartalmazott kávét. Sanciéba viszont két adagot is öntött a barista, mintha ő elkérte volna azt is, ami az enyémbe került volna.

– Amúgy azt már kedden meg akartam kérdezni, csak elfelejtettem – emeltem fel a fejem, miközben ő beleharapott a tekercsébe. – Hogy találtál meg?

– Hát, én... – Fülig vörösödött, majd rágással próbálta leplezni, hogy szimplán nem akart válaszolni nekem. – Ez baromi szarul fog hangzani, úgyhogy előre elnézést kérek. – Megköszörülte a torkát. Majd még egyszer. És még egyszer. Aztán elkezdett köhögni, mint aki félrenyelt.

– Láttam már nagyon extrém dolgokat. Nem tudsz se meglepni, se elborzasztani.

– Azzal sem, hogy március óta kereslek minden létező platformon? – vonta össze a szemöldökét.

– Mégis meg tudsz lepni. – Bólogatva figyeltem az arcát, ám nem úgy tűnt, mintha hazudott volna. – Miért kerestél?

– Nem nagyon tudtalak kiverni a fejemből. – Vörösen habogott, a tarkójánál növő, vékony tincsekkel játszott, miközben mindenre is nézett, csak rám nem. – Mármint nem romantikus értelemben, csak megint felébredt a bűntudatom, és kezd darabokra tépni. Szeretném valahogy jóvátenni, amit csináltam. Szeretnék a barátod lenni.

– Ezen miért görcsölsz ennyire? – nevettem el magam.

– Mert nem tudom, te hogyan viszonyulsz ehhez. Bántottalak téged.

– Ja, tizenkét éves korunkban. Azóta mindketten felnőttünk, te meg rájöttél, hogy gyerekként hülyeségeket csináltál. Mindenki csinált hülyeségeket gyerekként.