– Anya, félek – mondom, miközben ő mosogat. A megszokott minden: a kis konyhánk a sárga lámpával, én a konyhaasztalnál, lábaim keresztbe, anya a mosogató felett, a vízforraló fáradtan sípol. Nem zökken ki a monoton mozdulatokból, hátra nem fordulva válaszol:
– Mitől? – kérdi egyhangúan. Csobog a víz, csikorog az üveg az üvegen, csörömpölnek a kanalak, a villák, a kések. Mitől is félek? A legkönnyebb lenne rávágni, hogy mindentől és mindenkitől, ugyanakkor ezt nem tehetem meg. Nem vagyok már gyermek, nem fog senki sem vigyázni rám és megoldani helyettem mindent, de bárcsak így lenne, bárcsak ne kellett volna felnőnőm soha se.
Milyen ironikus: míg gyerekek vagyunk, fel akarunk nőni, de amint a vállunkra is nehezedik a valóság – akár egy kicsit is – újra gyerekek akarunk lenni, mentesek a világ terheitől és ocsmány képeitől. Felnőni annyit tesz, mint kiábrándulni a gyermeki illúziókból, amiket a felnőttségről gondoltunk.
Ó, majd ha egyszer felnőtt leszek, lesz pénzem rá...
Ó, majd ha egyszer felnőtt leszek, senki nem fogja megmondani, hogy...
Ó, majd ha egyszer felnőtt leszek.
– Nem tudom – sóhajtom egyszerűen. Túl sok minden van a fejemben, vetekszenek a gondolataim. Egyszerre akarok neki elmondani mindent és semmit, ettől még nem akarom neki ténylegesen elmondani mindazt, ami nyomaszt. Úgy se értené meg, vagy egyáltalán próbálná megérteni. Túl nagy a szakadék köztünk ahhoz, mások vagyunk, máskor nőttünk fel. Hiába, hiába hasonlítunk, hiába minden. Néha elgondolkozom, vajon tényleg érdeklem-e őt vagy csak próbál eleget tenni szülői kötelezettségeinek? Látom rajta, belefáradt.
Fáradt ő is, fáradt a nagymama, fáradt vagyok én is. Három generáció, ugyanaz a fáradtság.
– Akkor nincs okod a félelemre igazándiból. – Talán igaza van, talán nem. Egészen az utolsó pillanatig úgy sem fogom megtudni, akkor meg már talán úgy is mindegy lesz már. – Addig is meg, vigyázok rád. Utána meg fentről. – Elszorul a torkom. De anya, félek.
220509
YOU ARE READING
Fekete koporsó nélkül ✓
Short Story„Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk." ...
