Fekete koporsó nélkül ✓

Vigasz a zongora által

A szalon zsúfoltságig televolt különféle rangos személyekkel. Egyik hímzett heverőn a majorság urának asszonya henyélt, haja csigákba volt felcsavarva koponyájára, nyakáról melléig csak úgy csillogtak a drágábbnál drágább ékszerek, mellkasa aprókat rándult minden egyes levegővétel után - szorította a fűzője, de az ő korában már nem lehetett lazábbra venni, így is eléggé megtermett külleme volt. Szinte szétfolyt és mindent beterített körötte. A nyári forróság és a ruha szorossága ellen egyedül hímzett legyezőjével tudott tenni - nem sokat ért. Ura valahol az egyik birtokán tartott bemutatást különféle gyümölcsöseikről, vadállományukról a barátainak.
Barátaik gyerekeik azonban a szalonban tartózkodtak.

Illetve egy zongorista, aki feszes tartása ellenére bágyadt tekintettel figyelte a sokaságot. Része szeretett volna lenni, nem mint zongorista, hanem mint előkelő úrfi.

Azonban ilyenekről csak álmodozni tudott, de még azt is ritkán, hisz ez túl nagy álom lett volna neki. Nem akarta ilyennel fájdítani gyenge szívét. Épp elég szenvedés volt neki az, hogy láthatta azt az embert, ki szívének kedves volt.

A fiatalok nem voltak sokan, nem is kevesen. Megtelítették a termet, amilyen elszórtan voltak. Mind beszélgettek, csilingelő hangon nevetgéltek és jól szórakoztak - lágy melódiával kísérte a zongorista a társalgást.
Egyedül egy ifjú nem fordult senkihez. Az egyik asztaltól elhúzott egy széket és a tekintélyes zongora másik végéhez ült, majdnem szembe volt a zenésszel. Árgus szemekkel figyelte azt, a legkisebb rezdülését is nyomon követte. Szemei szinte csüngtek a fiú ujjain, ahogy finoman billentette a billentyűket.

Imádta a zongorát. Mindig is vonzotta ez a fenséges hangszer, ami oly könnyűnek tűnik, mégis annyi bonyodalmat rejt a tanulás útja során.
Felnézett a zongoristákra. Elmondani nem tudta, mennyire tartotta szép látványnak egy mutatós hangszer előtt ülve az embereket, pláne, ha az illető értett a zongorajátékhoz.
Édesanyja ezerszer elmondta neki, hogy ki fog futni a házasság idejéből és nem lesz már lehetősége egy csinos kishölgyet elvenni, azonban ő csak keserűen mosolygott e szavakra.

Egy csinos nőt feleségül venni? Mi van, ha nem is tud zongorázni? Akkor mi értelme az életnek?

Nem, neki egy olyan személy kell, aki érzi a zongorát, aki tiszteli, aki minimum ugyanannyira - ha nem jobban, persze, nem nála jobban - szereti a zongorát, mint őmaga.

A zongorista belekezdett egy szomorú dallamba. A vele szemben ülő ekkor döntött úgy, hogy érdemes lenne közelebbről hallani ezt a csodát. Odalépett a fiú mellé.
- Szépen játszik.
- Oh, köszönöm.
Halovány mosolyok, kirobbanó érzések.
- Ideülthetek? - kérdezte hirtelen a fiatal, mire a zongorista arrébb csusszant, helyet adva a másiknak.
- Hogyne - motyogta zavartan az orra alatt. És továbbjátszott. Igaz, orcái kezdtek elpirulni, hisz nem volt hozzászokva az efféle közönséghez.

- Nagyon szépen játszik - dícsérte a zongorázni nem tudó a zenészt. Ámulattal nézte annak kezeit, rabul ejtette nemcsak a hangszer, de annak mívelője is.
- Nagyon hízelgő. - Ennyi. Se több, se kevesebb. Nem elegyedhettek, nem egy rétegbe tartoztak. Mily kár.
- Azon gondolkozom - kezdte és megállt. Ajkait óvatosan beharapta. A fürge ujjakról a csuklóra siklott a tekintete. A vékony csonton fel pedig egészen a másik arcáig, ami szigorúan a pepita billentyűkre volt fordítva. - Hogy vajon ezek az ujjak - Óvatosan végigsimított mutatóujjával a zongorista szabadon levő kisujján. - Mit tudnak még. - És ráfogott annak kézfejére.

A társaságnak mintha fel sem tűnt volna, hogy alábbhagyott a muzsika.

A zongorista egész testében remegett. Szemeit szorosan összezárta, úgy tett, mint, aki nem vágyna ilyen izgalmakra.
A fiatal másik kezével próbálta enyhíteni a tiltakozót: combján végigfutott ujjaival.
- Milyen kár - hajolt a füléhez -, hogy ennek nincs jövője. - A zongorista megborzongott a meleg lehelet miatt.

És hirtelen eltűnt minden. A fiatal lehelete, a testmelege, kezei, sőt, még ő maga is, ahogy a székről felpattanva szóba elegyedett valakikkel.
A zongorista csalódottan és sajgó szívvel nézett utána és egy még letargikusabb darabba kezdett.

*~*~*~*~*
Hell-o, kedves Mindenki
Nehéz szülés volt, de sikerült. Talán nem rossz. Ma éjjel semmit nem aludtam. Hacsak az az 5 perc szempihentetés annak nem számított olyan háromnegyed négy tájt. Hibák lehetnek, kérlek, hívjátok fel rájuk a figyelmemet. Köszönöm.
HaruAmadare

181231