Fekete koporsó nélkül ✓

Unom már

Felkeltem, hisz reggel volt már javában. Miért lett reggel? Miért keltem fel? Mindig, minden ugyanaz és egyszerűen megőrjít ez. Utálom, utálom, utálom.

Lenéztem magam mellé: az ismerős, kócos fej; vékony arc, csontos test. Igazából csak csont és bőrből állt, a húsa már rég foszlásnak indult. Szépen, lassan, de biztosan elrothadtak az izmai, fokozatosan leépült. Kész emberi roncs volt. Nem mintha velem nem ugyanez történt volna. Együtt mentünk tönkre.
Mellkasáról lecsúszott a vánkos, fedetlen bőrét megsütötte a felkelő Nap.

Nem éreztem semmit. Még szépnek sem láttam őt, hiába akartam elhitetni magammal, hogy az. Belefáradtam a hazudozásba is.

Felkeltem, persze, hogy felkeltem. Mindig fel kell kelni. Felöltöztem, még egyszer megnéztem magam a tükörben: végigsimítottam hajamon, majd ingemen. Nagyot sóhajtottam és lesütött szemekkel léptem ki a fürdőből.

Megcsapott a kávé illata, görcsbe rándult a gyomrom.

– Köszönöm – mondtam, ahogy a konyhába értem. Ő már az asztalnál ült, békésen kortyolgatta az ő adagját. Lábait keresztbe tette, csak egy pulóvert viselt. Fejét mereven és természetellenes pózban tartotta. Haja szemébe hullott, de nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, a megszokott, közönyös arckifejezését öltötte ma is magára. Minden egyes áldott nap ugyanazzal a mimikával nézett a világra: unott volt. Elunta az életet, elunt engem, elunta saját magát. Ezért is hanyagolta el ilyennyire magát. Felesleges volt épen tartania a testét, ha már lelkileg rég halott volt. Csak az Isten kegyes volt hozzá ezidáig, vagy pont, hogy ezzel súlytotta őt.
– Igazán nincs mit – biccentett. Még a hangja is érzelemmentes volt. Néha szerettem volna megütni, hogy kicsikarhassak belőle valami reakciót. Ütni-vágni szerettem volna, sírni, üvölteni, toporzékolni, mint egy óvodás. Elhordani mindennek, elátkozni, a Pokolba kívántam őt. Szerettem volna látni, ahogy sír, ahogy nevet, ahogy kiabál fájdalmában, ahogy lágy mosollyal rám néz. – Minden rendben van – mondta és rátette a kezét az enyémre. Biztos látta az arcomra kiült gondolataimat. Undorodva néztem rá, elhúzódott.
– Sajnálom – sóhajtottam gondterhelten.
– Én is. – Átkarolta saját magát: ehhez értett csak.

Lehet, nem őt akartam bántani, sőt, valószínűleg nem: csak ő volt mellettem a legtöbbet, így rajta akartam kitölteni a dühömet.
Szerettem volna egyszer én okozni valakinek fájdalmat, hogy én lehessek az erősebb. Eltiporni másokat, hogy élve maradhassak. Megalázni, megszégyeníteni embereket, nevetni a nyomorukon, a mélybe taszítani őket, mint ahogy ők tették velem. Vissza akartam adni a fájdalmat a világnak, amit az okozott nekem.

Nincs igazság.

Semmi sem lesz rendben.

Sosem lehet minden rendben, túl szép lenne az az idill.

Halántékomhoz nyúltam, felszisszentem. Szerettem volna buta lenni, hogy ne gondolkozzak ennyit. Boldogok az ostobák, hisz nem kell törődniük semmivel. Bárgyú és értelmetlen mosollyal szembe nézni a világgal, nem tudva annak mocskos titkait.

Láttam, ahogy elfordította a fejét, a faliórára nézett. Mennem kellett.
– Menned kell. – Felkelt, az arcomra csókolt. Nem volt ez szenvedélyes, de még csak érzelmes sem. Szimplán egy csók volt az arcomra, amit bárkitől megkaphattam volna. – Érezd jól magad.
– Te is – kívántam viszont.
– Úgy lesz.

190803