Fekete koporsó nélkül ✓

A halott és az élő

Aznap szeles idő volt. Nem volt se hideg, se meleg, mégis kellett egy vastagabb felső, hogy az ember ne fázzon.
Az ég a szürke különböző változataiban pompázott, mégis színesnek hatott annak, aki egészen eddig csak szürkében látott. Egyhangú köznapok, semleges hétvégék, összefolyó nappalok-éjszakák, végeláthatatlan sora a feladatoknak...
Köhintettek.
Fáradtan felemelte az ólomsúlyú szemhéjait és felnézett:
- Ki az? - Hangja rekettes volt és ismeretlen volt számára. Idegenként kezelte saját magát. Végülis, sosem ismerte a személyét.
- Csak én - felelte a másik. Nem látta őt, mégis hallotta és ez összezavarta. - Tudod, az, aki él kettőnk közül.
Még egy csavaros gondolat, amit az ágyon fekvő csak lassan tudott emészteni.
Ha nem látja őt, akkor hogyan lenne ő az élő?
És a mondatával azt mondta, hogy ő halott?
Mi ez?
- Mit akarsz? - sóhajtotta nehézkesen. Még egy kérdés, pedig nem érdekelte, inkább csak zavarta, hogy nem hagyta nyugodtan szenvedni, amihez kedve lett volna.
- Menjünk sétálni. - Olyan könnyedséggel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a fekvő egy pillanatra elfelejtette, hogy mi is akadályozza ebben:
- Nem lehet.
- Miért?
- Szerinted miért?
- Nem látok semmilyen akadályt.
Szótlan másodpercek illantak el a semmibe, mire megtörte a hang a csendet:
- Hunyd le a pilláidat.
A másik nem tette meg ezt az egyszerű utasítást, helyette kitartóan, bár csekély lelkesedéssel meredt a levegőbe.
- Kérlek. - A szoba minden egyes pontjából hallattszódott ez a szó, amely kitöltötte a szinte halottias légkört.
Mintha lehúzták volna a rolót az ablakon, úgy csukta be a szemeit a fekvő.

- Nézz.
És nézett.
És látott.
Egy zöld rétet, millió virággal, amik olyanok voltak, mint egy szőnyeg.
Igaz, az az átkozott szél belerondított a tisztás gyönyörébe, ahogy letépte a szirmokat, amik szürkén hullottak le a talajra, hogy az idő múlásával beépüljenek a talajba.

Hirtelen lenézett magára, mert nem a kórházi ruháját érezte magán, hanem több rétegnyi ruhát: egy fehér trikó, egy farmer, cipő és egy piros-szürke-fekete kockás széldzseki volt rajta.
- Mikor öltöztem át? - kérdezte inkább magától, mintsem attól a titokzatos hangtól, akinek a tulajdonosát nem láthatta, de jelenlétét továbbra is érzékelte.
- Mikor kinyitottad a szemed - felelte az emlegetett szamár.
- Hol vagy?
- Itt.
- Hol az az itt? - fakadt ki a halottnak titulált.
Szóbeli válasz helyett megérzett egy forró tenyeret, ahogy annak ujjai az ő ujjai köré csavarodtak. Érezte a másik meleg lehelletét a bőrén, hallotta a levegővételeit.
- Tessék - morogta a magát élőnek nevező. - Most jobb?
- Sokkal - mosolyodott el a halott.

A szél egyre erősödött.

Már nem hallották egymás szusszanásait.

A szél belekapott és éles fogaival apró foszlányokra tépte az amúgy is ütött-kopott széldzsekit. Haja a szélrózsa összes irányába szállt, nem hallották egymást, csak a szél vad fütyülését.
A halott hirtelen könnyűnek érezte magát, nem érezte az évek során lerakódott problémákat, mintha a szél elfújta volna azokat.
Az élő is tapasztalta, hogy társa megkönnyebbült:
- Boldog vagy?
- Igen.
Tényleg az volt, nem játszotta meg magát úgy, ahogy azt az egész életében tette.
Talán először volt őszinte és mondott igazat.

A szél továbbra is fújt, a halott megpróbálta túlharsogni az esze-veszett sípolást, amit egyszerre idézett elő az orkán és a tüdejében kavargó levegő:
- Ne engedj el, igaz, nem zuhanok, már földet értem a szakadékba, de ne engedj el. Soha ne engedj el.
Szorosan fogta az élő kezét, kapaszkodott azokba a gyenge cérnaszálakba, amik még visszatartották őt, mire az élő óvatosan és szeretetteljesen elmosolyodott:
- Ne félj, hisz nincs mitől. Foglak.

És így is lett: az élő képe oltalmazóan magaslott az akkor már rég halott ember felett, ahogy könnyáztatta arccal fogta a másik kezét.

180719