Fekete koporsó nélkül ✓

Forró, nyári délutánon

(Mihály arkangyal és Lucifer)

- Ó, örvendek, kedves Mihály - szólt hirtelen valaki. Egy hatalmas fa alatt ücsörögtem, hátamat annak kérgének döntve. A Nap sugarai szinte felperzselték az egész környéket, megnyugtató és hűsítő volt ez az árnyék. Kíváncsian kaptam a fejemet oldalra, ismerős volt a hang, mégis nem tudtam kihez kapcsolni, legalábbis nem rémlett fel senkinek az arca sem. Azonban, ahogy megláttam a hang tulajdonosát azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld és nyelné el őt.
- Lucifer... - morogtam kelletlenül és közömbös arccal visszafordultam. Karjaimat mellkasom előtt összefontam, hátha megérti, hogy nem kívánok vele szóba elegyedni. Állkapcsom megfeszült.

Nem vette észre, vagy figyelmen kívül hagyta ezt a mozdulatomat - mily meglepő. Mindig is tett magasról mások kéréseire, persze, ha akart, ő is tudott kedves lenni.

Széles mosollyal az arcán levágódott mellém. Szorosan ült mellettem, vállaink szinte összeértek, így kissé elhúzódtam. Kellemetlennek hatott a csupasz bőrének érintése az enyémen. Régi emlékek jutottak eszembe, amiket legszívesebben már rég elfelejtettem volna.
- Hogy vagy mostanság? - érdeklődött és fejét hátrahajtotta, egészen a fáig, szeme sarkából sandított le rám.
- Eddig remekül megvoltam, köszönöm - húztam fel az orrom.
- Én is jól vagyok, örülök, hogy láthatlak. - Teljes arccal felé fordultam és kerestem rajta a gúny legapróbb jelét is, de nem találtam, döbbenten néztem a kedvesen csillogó szemeit.
- Kár, reméltem, hogy szarul vagy - ciccegtem és nemlegesen intettem a fejemmel. Nem akartam beszélgetni vele, utáltam, gyűlöltem minden egyes vele eltöltött pillanatot, valahogy mégis rettentően hiányzott, vágytam rá, nem testileg, inkább lelkileg.
- Ó, ez most fájt - kuncogta és tenyerét a mellkasára helyezte oda, ahol elméletileg a szívének lennie kéne. - Mesélj, mivel töltöd a szabad pillanataid? Természetesen a vágyódás utánam, rólam való ábrándozáson kívül - kacsintott. Haja szemébe hullott, egy laza mozdulattal hátratúrta azt.
Azt hittem, majd megpukkadok. Arcom egészen elvörösödött - még a fülem is -, zavaromban térdemet felhúztam és fejemet ölembe rejtettem.
- Menj a Pokolba - motyogtam. Hangom tompán hangzott, azonban kristálytisztán hallotta, legalábbis hirtelen kirobbant belőle az eddig visszatartott kacaja. - Nem is gondolok rád...
- ...annyit? - kérdezett vissza továbbra is nevetve. Láttam, ahogy letörölte kicsorduló könnyeit és hasát fogta.
- Semennyit! - hárítottam élesen. - Nem jelentesz már semmit nekem. - Ajkaimat szorosan összeszorítottam és kemény tekintettel meredtem vidám arcába. - Idegesítesz, nem is értem, miért álltam szóba veled...
- Mert még mindig szeretsz. - Vigyora mosollyá szelídült, mimikája meglágyult.
- Hazudsz.
- Kettőnk közül Te vagy az, aki hazudik, ráadásul saját magadnak - feleselt vissza. Szemeit lehunyta és fejét újra hátradöntötte. Tehetetlenül néztem békés énjét és az agy agytekervényeim kattogni kezdtek.

Igaza van.

De miért?

Nem akarok neki igazat adni, de rosszul hazudok, még magamnak is, nemhogy neki.

Fintorogtam és sóhajtottam egyet.
- Nem kell túlgondolni semmit - mondta. Szempillái alól végig engem figyelt...? - Csak mondd, mit akarsz és úgy lesz.
- Én nem akarok semmit, legfeljebb szeretnék valamit - javítottam ki. Akarni önző dolog, undorító emberi tulajdonság, amivel nagyon sokan bírnak. Követelőzően és parancsolóan hat, mintha az adott illető lenne a világ középpontja, pedig a Föld se nem gömbölyű, se nem lapos, hogy közepe legyen. Szeretni valamit, mennyivel szebb és kedves megfogalmazás az.

Szeretnék valamit.

Akarok valamit.

- Szeretnélek szeretni - kezdtem és megakadtam. Tényleg kimondtam ezeket a szavakat? Riadtsággal a szemeimben fordultam felé villámgyorsan. Szembetaláltam magam egy igencsak felvillanyozott Mefisztóval.

Mefisztó.

Utálta, ha így hívták, de jelenleg nem tudtam nem annak szólítani magamban. Lucifer, fényhordozó. Ugyanmár, csak minden szavával bearanyozza az örökkévalóságig elhúzódó életemet...

Nem is, Azazel.

Igen, ez a legrosszabb számára.

- Mihály, édesem, nagyon elkalandoztál - suttogta rekedtes hangon a fülembe. Túl közel került hozzám, nemcsak fizikailag.
- Menj innen, Azazel - mondtam halkan, elfordítottam a fejem és ellöktem mellkasánál fogva. Szinte éreztem, ahogy megrekedt a levegő a tüdejében és a torkára forrtak a szavai. Ledöbbent, kétségtelen. - Menj haza. Csak baj lesz abból, ha több időt maradunk.
- Mire fel a többesszám? - kérdezte kicsit értetlenül. Nem néztem rá, szigorúan a szikrázó, kék ég felé néztem.
- Nekem is mennem kell lassan - feleltem -, gondolom, neked is.
- De, Mihály-
- Nem érted? - Villogó szemeimet ráemeltem. Egy csalódott és megtört arc nézett rám. - Nem véletlenül kellett, hogy letaszítsalak a Pokolba. Nem szívesen mondom ki, de megteszem bármikor, ha arra lenne szükség. - Szemei könnybe lábadtak. Ne, csak ne kezdjen el sírni, nem bírnám ki akkor én se és engednék neki. Szótlanul átvetette a karjait a vállaimon és erősen magához szorított.

Fájdalmas sóhaj szökött ki ajkaim, nem, mert agyonszorított, hanem, mert mindkettönk dolgát megnehezítette ezzel.
- Lucifer - motyogtam.
- Ne - ellenkezett. Fejét nyakamba hajtotta. - Kérlek, csak ne.
- Mit ne?
- Ne lökj el magadtól még egyszer. - Megfagyott a vér az ereimben. - Nem bírnám ki többször. Tudom, vétkeztem, igen, többször is, de minden pillanat kész szenvedés nekem Nélküled.
- Tudod, hogy nem fog ez örökké tartani.
- Tudom, épp ezért hadd érezzem ezeket a perceket végtelennek.

190128

*~*~*~*~*
Hell-o, kedves Mindenki
Úgy érzem, sok a szóismétlés, nemcsak ebben, máshol is, pedig sokat olvasok, meg mindig keresek szinonímákat. Furcsa és rossz érzés. Mindegy, van ez így. A világon vannak nagyobb problémák is, minthogy lali nem tud írni.
Jó éjt.
lali

HaruAmadare