Fekete koporsó nélkül ✓

Újévi beszéd

Az öltönyös férfi fellépett az emelvényre. Lámpák kereszttüzében tántorgott, árnyéka megszállott rajongóként követte. Homlokán az izzadságcseppek gyöngyöket formálva táncoltak végig repedezett bőrén, aztán nagyot szaltózva ugrottak vasalt inggallérjára, benedvesítve azt. Kétség sem fért hozzá, izgult. Zavartan botorkált el a szószéknek csúfolt pultig. Mi ez, templomi jelenés? Ugyanmár. Senki se hívő. Pogány világban élünk. Nincs kereszténység. Nincs Isten. Nincs mindenható.
- Ah. - A mikrofon élesen sípolt. A közönség felszisszent. Előtte szemek, mögötte vérvörös függönyzuhatag. - Jó estét, kedves egybegyűltek. - Idegesen megnyalta ajkait, szemei ugráltak jobbra-balra, mintha valami roham fogta volna el. - Azért jöttünk ma el ide, szeretett testvéreim-
- Le a színpadról, te hitszegő kutya! - ordította egy férfi szinte a leghátsó sorból. Valami Kornél. Talán Hajnal. Talán Esti. Mit számít? - Nem vagyunk mi testvérek! Ki nem követi Istent és gyakorolja a kereszténységet az nekem minden, csak édestestvér nem!
- Kornél, drága Kornélom. - Egy idős úr óvatosan karjára fogott. A férfi valaha író volt. Remek műveket szerzett, melankóliába belemártott szavakkal marta az olvasó lelkét. Mára lecsúszott drogos lett ő is. Szerette a természetet, az is őt. Teljes szimbiózisban éltek. Hisz a harmónia a cél. Disszharmónia, harmónia. Fekete-fehér.
- Kornél, édesem - szólt Anna is. Vajkayiék csendben meghúzódtak előttük. Nem ismertek ilyen alakokat. Kínosan érezték magukat, nem is értették, miért fogadtak el egy ilyen meghívást. Utálták az ilyen eseményeket. Pláne Pacsirta, ki várta már a tavaszt, szabadon dalolászni szeretett volna már a kertben a nyíló virágok felett szárnyalva.
Kosztolányinak és édes Annának a közös erejével sikerült lecsillapítani a felajzott fiatalt. Cigarettát dugtak annak fogai közé és egy hatalmas fekete macska törökkávét szolgált fel nekik. Anna egy bankjegyet nyújtott felé, mire macska mély hangon megszólalt:
- Duplája lesz ennek. - Szemei vészjóslóan villogtak.
- Bizony! - kurjantotta valaki a sötétből. Hirtelen előtűnt egy pepita ruhás férfi. Kezében egy törött vízforraló. - Felebarátnak felár, barátnak ingyen.
- Szeresd felebarátod! - kiáltott Esti Kornél. Hajnalba léptünk. A notórius keresztény.

A tömeg zsizsegett. Zaklatott morajlás futott végig a jó embereken. Voltak, akik Jézust hibáztatták, voltak, akik Pilátust. Volt, aki egyszerűen Puskint várta, hogy kicserélje a villanykörtét. Tudniillik, a minap komplett razzia volt itt! Valami zsidó ékszerész kihívta a csendőröket ebbe az elhagyatott, Isten háta mögötti, lepukkant színházba, hogy állítólag drogeladás színtere ez a hely. Legutóbb - ismertebb nevén - Lil Peepet kapták el. Szegény felemás hajú barátunk mára már biztos helyen van, a föld alatt, ahová mindenki kerülni fog. Ki előbb, ki utóbb. De szép is az élet, még akkor is, ha förtelmes, akkor is, ha nevetséges. Mekkora cirkuszt csaptak azok az emberek! Lövöldöztek esztelen, romboltak oktalan és teljesen szétcsaptak mindenkit. Kitettek egy táblát, a bejárás tilos. Csak megnehezítették a meghívottak dolgát. Még, hogy minket szolgálnak...

Időközben mindenki megfeledkezett a szónokról, ki eközben leguggolt és fejét nekidöntötte a parafának. Homlokáról patakokban folyt az izzadság, ingjén a hónaljánál tó méretű izzadságfoltok éktelenkedtek, hasztalan legyezgette magát. Vérnyomása az egekbe szökött, mégis egész testében remegett.

- Emberek - zengte hirtelen egy ismeretlen hang. A férfi kinézett oldalt. A székek között egy magas, szikár alak jelent meg. A világítás miatt nem látott tisztán, elámult. Ajkai némán formáztak meg egyetlen egy szót, amit pogányként nem hitt volna, hogy valaha ki fog ejteni:
- Jézus.
A közeledő egyén egyre jobban kivehetővé vált. Szó sem volt Jézusról, egy teljesen hétköznapi férfi volt. Igaz, nem volt szép, csúnya sem. Szemi mintha sárgák lettek volna, mint fogai. Haja barna volt, vagy zöld? Kivehetetlen volt. Szakadt, mégis újnak tűnő zakóban volt.
- Szabad? - kérdezte kedves mosollyal a guggolót, mire az csak egy megszeppent bólintással felelt. A férfi a közönség felé fordult. - Mélyen tisztelt közönség. - Biccentett. - Ne kezdjünk el zülleni. Nemsokára lejár az időnk, nem vesztegethetjük el ilyenekre az értékes perceinket. Mit foglalkoztatja Magokat, hogy létezett-e Krisztus? Csak így mellékesen megjegyezve, létezett. Jómagam találkoztam vele fiatalabb koromban a Szentföldön. Kifejezetten leharcolt állapotba került élete utolsó óráiban. A lába lógott a levegőben, nem tartozott ehhez a világhoz. Átvitt értelemben is. - Keserű mosoly jelent meg ajkain. A nézők elhűltek. Micsoda faragatlanság. - Önöket nem zavarja a 302-s sor felett kilőtt lámpa? Mert engem rettentően. Puskin! - elüvöltötte magát. Nem történt semmi. - Ó, az a mihaszna - morogta az orra alatt. - No, mindegy. Amire fel szeretném hívni a figyelmüket az az, hogy az értelmetlen idővesztegetés helyett már rég meghallgathatták volna kedves elvtársunk beszédét. - Ezzel lapáttenyerével a földön kuporgóra mutatott, aki pirospozsgás arcát kidugta és intett egyet.
- Ó, az a...!
- Kérem, Kornél - kuncogott a mikrofonba. - Csillapodjon. Illetve, legyen kedves tizenharmadikán megjelenni a kedvenc kávézójában pontban este hat óra hatvanhat perckor. Köszönöm. Legyenek tisztelettel a másik iránt - mondta. - Hálám örökké üldözze Magukat. Tisztelettel, Woland professzor. - És kámforrá vált.
A földről feltápászkodott a férfi. Leporolta magát, kalapját megigazította. Kusza érzésekkel fordult a nézőtér felé, megköszörülte torkát.
- Nos, igen. Boldog 2019-s évet Mindenkinek.
Hirtelen kettő durranás hallatszódott és vékont füstsáv jelent meg. Színes fénycsóvák, tompa puffanás.

A függönyt levonták. A lámpák felgyúltak. Felborított székek mindenhol, por, pókháló és mocsok telepedett mindenre.

181231

Boldog új évet, kedves Mindenki.

HaruAmadare Elő Kosztolányi, Bulgakov, vegyes iromány.