Fekete koporsó nélkül ✓

Nem kár

- Egy ember belepusztulhat a fájdalomba? - kérdeztem. Szemeimet lehunytam, homlokomat gyengéden simította egy-egy kósza tincsed, ahogy felém hajoltál.
- Nem tudom, Kicsi - mondtad pár pillanat után. - Remélem, nem.
Ajkaid súrolták az arcomat, piros pulóveredet kezeim közt gyűrtem, rövid hajamba túrtál.
- És - folytattam - szív nélkül lehet élni?
- Ez nélkül? - érdeklődnék és hajamból mellkasomra siklott a forró tenyered, ami alatt hevesen dübörgött az említett szervem. Hangosan nyeltem egyet, belül szorított valami, amit még neked sem tudtam elmondani. - Kétlem.
Cseresznye illatod volt, felsődnek meg olyan színe volt, mi is egy cseresznyefa alatt feküdtünk. Ágyunk a pázsit, paplanunk a friss levegő, a plafon az égbolt.
Csak te voltál, meg én.
És az az érzés a szívem tájékán.
- Kicsi - szólítottál. Mint egy pofon, úgy hatott ez a becenév, megfogalmazhatatlan indokok miatt undorodtam ettől. - Mi a baj?
Mi a baj? - tettem fel ugyanezt a kérdést magamban.
- Fáj a szívem - mondtam. - Igen, fáj. Vérzek, szinte látom, ahogy csordogál az a folyadék, aminek olyan színe van, mint a pulóverednek. Úgy érzem, meghaltam, ez már csak a hullám. Vess oda a dögevőknek, hadd zabáljanak fel. Legalább nekik jobb lenne tőlem, rajtuk segíthetnék.
Egy pillanatra megálltam: kezemet óvatosan a fa lombja felé emeltem, mintha el sem hinném, hogy még élek, majd visszaejtettem magam mellé.
- Bár - folytattam -, ilyen szennyet, mint én, a legocsmányabb élőlénynek sem kívánok. Tudod, a környezetszennyezés nem viszi előrébb a világunkat, akkor én még miért vagyok itt?
Végighúztam az ujjamat a felsődön, a bolyhok peregtek, vércseppekként.
- Ez - értetlenkedtem - vér?
Az első vércsepp átfurakodott az ujjaim közt, majd a második, végül vékony csíkot hagytak a hófehér bőrömön. Elemeltem a tenyeremet rólad, azt beborította a ragacsos véred. Rád pillantottam: egy halom belsőség, csont és bőr hevert a helyeden. Sehol a szép arcod, a két meleg szemed, amelyekkel annyiszor tekintettél rám, az ajkaid, amik életet leheltek belém. A vörös felsőd? Ó, Istenem, hová lettél?
Beletúrtam a halomba, hátha fellellek, azonban csak még mocskosabb lettem. Vagy a kupac lett az? Esetleg mindketten?
Én, a bűnös és átkozott férfi.
Te, a tiszta és jószívű fiú.
Pont engem kellett választanod, ezt - nem merek mást használni magamra - a romhalmazt, a nyomorékot, patkányt, szerencsétlen fajankót.
Engem.
Mikor ezren és még ezren lehettek volna a tied. A kisujjadért is epekedtek, vágyakoztak, majd elákoztak, amikor láttak engem veled.
- Hol vagy? - nyüszítettem fájdalmasan, már-már a földet kapartam ki. Kukacok, giliszták és egyéb férgek borítottak el. Tekeregtek fel-le, a véres kupacon, a kezemen.
Egy éles csípést éreztem az egyik ujjamon, ahogy ránéztem: egy féreg el kezdett elfogyasztani.
Jött a második.
A harmadik.
A sokadik.
Szétrágtak ezek a rovarok, elbomlasztottak.
- Ezek a belső fájdalmaim? - kérdeztem tőled. - Persze - folytattam, miközben belefejeltem az előttem heverő halomba -, nem is vagy itt már.
Jobb kezem helyén egy csonk volt: felemésztették.
- Ez van - sóhajtottam. - Eltűnök.
Még ép kezemet végigfuttattam a vöröslő és bűzlő cafatokon. Rothadtak azok is, mint én.
- Talán... - gondolkoztam hangosan. - Talán neked is fájt, hogy te is erre a sorsa jutottál, mint én?
Már a jobb lábam is eltűnt, rohamosan fogyok.
Gyorsan és fájdalmasan halok meg...

- Kicsi. - A hangod távolról hallatszódott, valami meleget éreztem az arcomon, ahogy kinyitottam a szemem, kiderült: a tenyered volt az.
- Mi történt? Minden rendben? - Aggódóan néztél rám, nem értetted a helyzetet, őszintén: én sem.
Az arcom nedves, a szám cserzett volt. A hajam izzadtan tapadt a nyakamra, nehezen vettem a levegőt.
- Ne hagyj el - motyogtam, közben átkaroltam a nyakad és magamhoz húztalak. Továbbra is értetlenül álltál a szituáció előtt, majd mindent félretéve szorosan visszaöleltél.
- Miért tenném?
- Nem tudom - motyogtam -, nem vagyok jó neked. - Hangom őszintén csengett, remegett, mert féltem. Féltem a szavaidtól, a következményektől, a jövőtől.
- Kicsi - szólítottál percekkel később. Ez a szó, amely álmomban undorral fogott el, hihetetlenül megnyugtatott. - Te így vagy jó nekem. Tőlem fél fejjel alacsonyabban, megbolydult gondolatokkal néha, és hegekkel. Én így szeretlek. Nekem te megfelelő vagy, nem kell más.
- De a tükörben sem vagyok képes magamra nézni, annyira irtózom magamtól - vallottam be. - Hogyan tudsz engem szeretni?
- A szerelem vak...
- Jesszusom, és mennyit tepertél értem! - vágtam közbe, ahogy eszembe jutott az elmúlt év. Hányszor hívtál, írtál sms-t, vártál reggel a kapuban...
- Megérte! - kuncogtad és még szorosabban fogtál közre. Hajad csikizte a nyakamat, karjaiddal és lábaiddal teljesen rám csimpaszkodtál. - Nem kár.

180513