Fekete koporsó nélkül ✓

Bánt

Hideg, decemberi délután volt, azonban tél ellenére nem volt hó, hiába röpködtek a mínuszok. Igaz, az ember lehellete meglátszott a fagyos levegőben, a reggeli órákban meg dér ült a világra. Az égbolt megfakult, elvénült, a Nap szinte egyáltalán nem tudta legyőzni a vaskos felhőket. Monoton, szürke volt a világ.

A zeneiskolában volt már egy órája: vizsgája volt. Nem izgult, minek? Tudta magáról, hogy úgy is el fogja rontani, felesleges volt ez miatt aggódnia. Nézte a nála fiatalabbakat, ahogy egyik lábukról a másikra nehezedtek, az anyukákat, ahogy a telefonjukat nyomkodták, a szunyókáló nagypapákat.

Fülében dübörgött a zene.

Szerette és utálta a telet egyszerre. Szerette, mert hideg volt, nem voltak bogarak, felhúzhatta a kedvenc pulóverét és esetenként havazott is. Ugyanakkor utálta, mert ilyenkor volt a legszomorúbb, a legmagányosabb és ez volt számára az év legsötétebb időszaka.

Kijött az egyik tanár, behívta a három órára kiírtakat; ő is bement, noha neki félkor lett volna a vizsgája. A lista végén volt.

El fogom rontani – sóhajtotta magában kedvtelenül és rámosolygott a mellette ülő lányra, aki valami vicceset mondhatott, mert félhangosan felnevesett. Hidegek voltak az ujjai, a csontjai, mindene, nem véletlenül ült közvetlenül az ezeréves radiátor mellé, de tudta, hogy nem fog attól felmelegedni.

Nem érzett semmit.

Sorra játszottak előtte mások, még mindig nem izgult. Aztán az ő nevét mondták.

Még mindig nem izgult, ahogy ment fel a csodaszép zongorához. Megdícsérték, milyen szép lett az elmúlt egy évben –, mert annyit változott egy év alatt –, udvariasan megköszönte egy kedves mosoly kíséretében. El kezdett játszani. Még nem rontott el semmit. Már a fele darab lecsengett, mikor felnézett: félreütötte a billentyűt. Pulzusa az egekbe szökött és megremegett a teste.

Elrontottam – gondolta és keserű görbület kanyarodott arcára. Könnyek szöktek a szemébe. Ismerte magát annyira, hogy tudja, egy hiba után lesz még több is: igaza is lett. Még egy félreütött hang, rossz ütem, nem várta ki a szünetet. Hibát halmozott hibára.

Véget ért a darab, de volt még egy. Abban is számos hibát vétett.

Kellemetlenül érezte magát; mindig ez történik velem – mondta magában. A tanárok megköszönték, hogy eljátszotta a zongoradarabokat, majd kiment a teremből. Visszaült a padra és a remegő kezeit nézte.

– Hé, fel a fejjel, tök jól játszottál – mondta a nevetős lány bátorítóan.
– Köszi, te is.
– Mész haza? – kérdezte, vette fel a kabátját, indulni készült.
– Á, nem – legyintett. – Anya jön értem, mondta, hogy hazavisz.
– Értem.

Felöltözött és elköszönt tőle. Egyedül maradt a hibás dallammal a fejében.

Nem jött az édesanyja. Nem izgult, hisz gyakran késett, illetve nem hívta, tudta, minden rendben.

Négy óra is elmúlt, még mindig semmi. Édesapját nem szerette volna kérdezni, így bátyját hívta fel, hátha tud valamit a nőről. Nem tudott, viszont tanácsolta neki, menjen haza, ne legyen estig ott. Összekapta magát és elsétált a legközelebbi buszmegállóig. Időközben apja telefonált neki: mérges volt a feleségére, mert sosem tartotta be az ígéreteit, mindig, mindig csak a munka. Szitkozódott, ócsárolta az édesanyját. Kicsordult egy könnycseppje az utcán. Hideg volt. Azt mondta a férfi, menjen haza taxival. Ellenkezett, mivel utált egyedül utazni egy idegen emberrel. Az apa még feszültebb lett:
– Ugyanolyan makacs vagy, mint anyád. Borzasztóak vagytok. Akkor gyere haza busszal, leszarom – köpte. – Nem érdekelsz, azt csinálsz, amit akarsz. – Bontotta a hívást.

Sírni kezdtem.

190912