Fekete koporsó nélkül ✓

Segítség

Mindig is irtóztam más emberrel testi kontaktusba kerülni. Nem azért, mert ápolatlanok voltak, szimplán csak a tudat, hogy egy olyan valakihez érek, akiről nem tudom, hogy mennyire tiszta. Tárgyakkal is hasonlóképpen vagyok: ha tehetem, nem érek hozzá semmi idegenhez.
Sajnálatomra ezek elkerülhetetlenek számomra: családtagjaim, barátaim gyakran szerettek volna megölelni, amit nem vettem jó néven, hisz tudtukra adtam, hogy nem szándékozok velük érintkezni. Ők erre fittyet hányva fogták magukat és megöleltek, átkaroltak, nekem dőltek, hozzám értek.
Undorító.
A családtagjaim érintését még úgy, ahogy volt, eltűrtem, de a barátaimét már nem. Sokszor szidtak ez miatt, hogy személytelen a kapcsolatunk, pedig szerintem lehet jó barátságot ápolni úgy, hogy nem érünk egymáshoz.
Ha valaki megölelt, kibújtam a karjai alól.
Ha valaki rám dőlt, arréb húzódtam.
Ha valaki megfogta a kezem, kihúztam a kezem az övéből.
Tartottam a tisztes távolságot, azaz a minimum fél métert.
Szüleim gyakran mondták, hogy mi lesz, ha lesz egy társam? Neki sem fogom hagyni, hogy hozzám érjen?
Nem akartam elkeseríteni őket azzal, hogy lehet, meg sem érem azt a kort, hogy párom legyen.

Az évek során, ahogy idősödtem, egyre mélyebbre süllyedtem a sötétségben. Kapálóztam, fuldokoltam benne. Segíteni senki sem tudott, már-már azon voltam, hogy elhagyom eme földi világot, azonban egy szürke, esős napon beléd botlottam. Pontosabban, te belém.
Egy zebránál álltam, a lámpa piros volt, az égboltot beterítő sötét felhőkből úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Mivel aznap jobb kedvem volt a szokásosnál, rendesen felöltöztem, figyeltem a külvilágra.
Fülemben a fülhallgatóm volt, kedvenc dalom szólt, amikor valaki nekem jött. Idegesen fordultam hátra és azon voltam, hogy kiosztom az illetőt, de tekintetem találkozott a tiedével.
Hajad vizesen tapadt a homlokodra, egy póló és egy nadrág volt rajtad. Zokni, cipő, valami eső elleni ruházat azonban nem.
Szemeidben furcsa érzelmeket láttam, amelyek olyan ismerősek voltak, mégsem tudtam beazonosítani azokat.
Gyorsan oldalra néztél és valamit motyogtál, amit nem hallottam, valószínűleg bocsánatot kértél. Engem kikerülve átmentél a piroson, amivel semmi gond nem lenne, hisz helyi lakosként te is figyelmen kívül hagytad a szabályokat, de tekintettel arra, hogy forgalmas délután volt: másodpercenként haladt el egy-egy autó.
Minden pillanatokon belül zajlott le:
Leléptél a járdaszegélyről,
Valaki utánad nyúlt,
A sofőrök hangosan dudálni kezdtek,
A fülesemet kirántottam a fülemből,
Elérted a zebra közepét,
A járókelők, és a volán mögött ülők is üvöltözni kezdtek.
Megálltál féluton a túloldalig, majd panaszosan felkiáltottál és térde borultál. Egy pocsolyában térdeltél, fejedet behúztad a lábadig közé, nyakadat húztad le a kezeiddel. Vonyítottál, mint akinek nagyon fáj valami. Szavaid artikulátlanul hasították keresztbe a levegőt, végül értelmes szavak is elhagyták ajkaidat:
- Miért nem halhatok meg végre?
A forgalom már pillanatok óta leállt, mindenki lefagyva nézett téged.
Legelőször egy piros Suzukiból kiszálló nő ment oda hozzád, majd finoman a válladra tette a kezét. A hirtelen érintésre összerándultál és arrébb húzodtál.
Mint én szoktam...
Benned magamra ismertem, ezáltal rokonszenvet kezdtem érezni irántad, ami meglepett, mivel mondhatni érzelemmentesen éltem a napjaimat.
A nő tettén felbátorodva, egyre többen mentek a közeledbe:
- Fiatalember, minden rendben?
- Hívjam a mentőket?
- Van valakije, akijét értesíthetnénk?
Zavartan és riadtan forgattad a fejed az emberek gyűrűjének közepén. Nem ért ilyen mértékű figyelem még sohasem, nem tudtad, hogy kezeljed őket.
Szótlanul felkelték a koszos, vizes útról, majd visszafele indultál, mondhatni onnan, ahonnan jöttél.
A járókelők meghökkenve néztek rád: meghalni akartál, majd nyugodtan elsétálsz...

Hirtelen kipattantak a szemeim: feketeség ölelt körbe. Nem tudtam hol vagyok, ki vagyok, mi történik.
Pillanatok múlva realizálódott bennem, hogy otthon vagyok - melletted -, én Én vagyok és éjszaka van.
Óvatosan kinyújtottam a karom oldalra, érezni akartalak, hogy nem vagyok egyedül...
...De nem voltál ott.
A lepedő gyűrött volt, ahogy a párna és a paplan is.
Felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen levő lámpát és ijedten forgattam a fejem, közben halkan a neveden szólítgattalal.
Reménykedtem, hogy csak a fürdőbe mentél ki, esetleg a konyhába.
Percek múlva sem jöttél vissza.
Elfogott a pánik, mi lesz velem nélküled?
Lassan belebújtam a papucsomba, majd kikeltem az ágyból. Bizonytalan léptekkel indultam ki a szobából, nem akartam elhagyni azt.
Kiléptem.
Üres volt a lakásunk.
Elmentél.
Átnéztem az összes szobát, de te egyikben sem voltál.
A bejárati ajtóhoz mentem, amire egy cetli volt ragasztva. Remegő kezekkel téptem le azt, majd egy másodpercre lehunytam a szemeimet, mielőtt elolvastam volna.
Tudtam, te írtad.
Nagyot sóhajtottam, erőt vettem magamon és ránéztem a papírra.
Kacskaringós betűid díszítették a hófehér lapot. Vörös tintával írtad le a szavaidat.
Búcsú?
Bocsánat?
Tájékoztatás?
Vég?
Kezdet?
Nem tudtam eldönteni. Minden egyszerre, mégis egyiksem.
Fájt a szívem, éreztem a napokban, hogy történni fog valami, de erre nem számítottam.
Belebújtam a cipőmbe, kinyitottam a bejárati ajtót és elhagytam az otthonom.

Éjszaka lévén senki nem volt az utcákon, egymagam róttam a köröket a koszos aszfalton.
Hideg volt, mégsem fáztam, nem tudtam arra figyelni, önző módon csak a lelkemre tudtam koncentrálni.
Réveteg tekintettel pásztáztam az utakat, kerestem valamit, majd elértem a folyóhoz. Lomha folyású folyó volt ez, nem hosszú, nem is rövid. Szerettünk idejárni, mert a víz mindkettőnket megnyugtatta.
Szívemet is nyugalom fogta el: megtaláltalak.
Arcomon végigfolyt egy-egy árva könnycsepp, akik párjukat keresve gördültek végig az arcomon, hogy az államnál egymásba olvadjanak.
Ahogy egyre közelebb értem a hídpereméhez, egyre jobban kezdtem biztonságban érezni magam.
Nem féltem.

Lenéztem a vízre: sötét volt, lassan fodrozódott egy-egy helyen. A sápadt holdfénynek hála: láttam a tükörképem. Egy szomorú és megfáradt ember meredt rám.
Ez vagyok én?
- Pihennem kéne - sóhajtottam, pilláimat lehunytam -, sokat.
Előre billentem és zuhantam.
Senki se látott, senki se hallott.
Nem ismertek, nem ismertem őket.
Nem fognak emlékezni rám, csak rád fogok emlékezni.
Mintha megállt volna az idő, béke uralkodott bennem, a hideg levegő átjárta a testem, könnyűnek éreztem magam.
Végül, belecsapódtam a vízbe.

Egy szó hangzott a fejemben, amit magam előtt is láttam, a fehér papíron vérvörös betűkkel:
Segítség

180116