Fekete koporsó nélkül ✓

minden

– mi lenne, ha hagynánk mindent elveszni? – kérdezte hyunjin. a plafont nézte, amire jó néhány foszforeszkáló csillag volt ragasztva. halvány fényük álmosan derengett, késő volt. jobb oldalán jisung feküdt, ugyanúgy kinyújtott végtagokkal, hasonlóan fáradtan, mint ő. mindig nyúzottak voltak.
– mármint? – kérdezett vissza a fiatalabb. hangja unott volt, nem érdekelte már semmi az ég adta földön. ő is a csillagokat bámulta, vagy csak a káprázott a tekintete? talán nem voltak ott azok, csak a képzeletük játszadozott velük. mindenesetre szédült: napok óta nem evett; nem volt ehhez sem kedve. csak feküdt egésznap és a semmibe meresztette a tekintetét remélve, hogy gyorsabban telik az idő és hamarabb véget ér minden. mindig ezt csinálta.
– nem tudom igazából – megköszörülte a torkát és helyezkedett kicsit: karjuk összeért. nem volt kellemetlen már semmi. – csak úgy, hagyni, hogy minden elmúljon. – bevilágított az utcáról a lámpa, a szoba narancssárga fényben úszott, megnyugtató volt. az óra egyenletesen kattogott, teltek a percek. a távolban dudaszó hangzott, majd éles kiáltás és csend.
– de mi? – értetlenkedett jisung továbbra is. nem tudta eldönteni, hogy fáradt volt, vagy hyunjin volt az, vagy mindketten, vagy egyikőjük sem. aludni akart – örökké –, de nem tudott; már három napja ébren volt. lassan látomásai támadtak: ismeretlen és ismerős arcok egyaránt felvillantak szemei előtt, beszéltek hozzá, buzdították, hogy vegyen egy jegyet és lépjen le a francba, de akkor mindketten egyedül maradnának végérvényesen. kinyújtotta a karját és a plafon fele integetett – a lámpa fénye alakokat vetített a falra – lassú és tétóva mozdulatok voltak ezek, mintha nem ő cselekedett volna, hanem irányítva lett volna, mint egy marionett-bábu.

jobbra-balra és még egyszer, jobbra-balra. és még egyszer.

hyunjin felemelte a karját és összefűzte ujjaikat. hideg volt a másik keze, pedig meleg volt a szobában. nézte a csomót – már amennyire látta a narancssárga fényárban – és elmosolyodott. régóta nem mosolygott, nem volt miért. a bárgyú görbület sokáig az arcára volt égve, olyannyira, hogy izmai megfájdultak, könnyei megeredtek. csendesen sírt, nem adott ki hangot, jisung mégis tudta, hogy könnyezett a fiú. leeresztették a karjaikat.

hiába feküdtek egymás mellett, egyedül voltak belül. az a rengeteg gondolat fokozatosan felemésztette őket, már nem tudtak segíteni egymásnak, mint ahogy korábban tudtak. már nem tudták kihúzni a másikat a sötét veremből, sőt, még jobban is belesüllyedtek. tespedtek a fájdalomban, szomorúságban fürödtek, keserű volt minden étel. jisung oldala szúrt, levegőhöz kapott, de elszorult a torka. szemei égtek. nagyon, nagyon fáradt volt. hirtelen nem tudta mi tévő legyen, megszorította hyunjin kézfejét. az már nem sírt, de fogalma sem volt, mikor hagyta abba. most ő sírt. valaki mindig.

hyunjint rabul ejtették jisung szemei, sokkal fényesebben tündököltek, mint azok a szar műanyag csillagok a falon.
– nem tudom. – annyira nehéznek érezte magát, teste nem akart engedelmeskedni és csak beleivódott az ágyba. – furcsa.
– igen, az – helyeselt jisung kettő levegővétel között. lassult a mellkasa, de még mindig harcolt. csak a végét akarta mindennek, hogy nyugta legyen. – szerinted mi lesz holnap?
– egy új nap – felelte az idősebb egyszerűen, nem is tűnt úgy, mint aki bővebben ki akarná fejteni gondolatait. némaságba burkolóztak, takaró nem kellett, elég fülledt volt a levegő. vihar közeledett.
– de jobb lesz holnap?
– nem tudom – mondta –, de remélem – tette hozzá hezitálva. ő is szeretett volna jobb időket megélni, hogy szép emlékei is legyenek, ne csak rosszak. de ameddig jisunggal volt, nem volt oka panaszkodni. minden rendben volt – állítólag.
– én is – hümmögte a fiatalabb. még egyszer szorított hyunjin kezén, az hasonlóan tett. a távolban dörgött az ég.
– hát akkor jó éjszakát.
– igen, neked is. gondolom.
– holnap találkozunk.
– igen, holnap találkozunk.
egy vékony villám végigcikázott az égbolton, a szobába fehéren világított be.

190826