Fekete koporsó nélkül ✓

értekezés a halálról

- kedves kollegák, kolleginák - biccentett a két hölgy felé tisztelettudóan -, a mai tárgyalásunk témája a halál lesz.
a hatalmas tölgyfaasztalt összesen heten ülték körbe, azaz hatan, a hetedik meg az ablakpárkánynak dőlve meredt társaira.
- ki szeretné kezdeni? - kérdezte kissé izgatottan és végigfutotta a szemeit a jelenlévőkön.

egy idős asszony.

egy aggastyán.

egy középkorú nő.

egy felnőtt férfi.

egy kamasz.

egy kisgyerek.

és önnön személye.

- senki? - tett fel egy újabb kérdést az érdektelenség láttán. nem is érdektelenség volt ez, inkább egyfajta szégyen, vagy zavar, hisz kinek lenne ínyére a halál mint beszédtéma. - akkor kezdem én - sóhajtotta műen.

utoljára körbejárta a tekintete az embereket.

- ti - kezdte és elfordult tőlük. megfosztotta saját magát az emberi szenvedés és fájdalom látványától. kinézett az ablakon. -, emberek, félitek a halált, mintha nem lennétek tisztában már a születésetek előtt, hogy úgyis ez lesz a végetek. sírtok, ha valakitek eltávozik, mit eltávozik, csak hazatér. - emelte fel szemeit az égboltra, mintha látná a hazát.
- mert az elvesztés az fájdalmat hoz magával - mondta a nő.
- mintha kitépnék a szívedet - szólt fel az aggastyán. - persze - horkantott -, te ezt nem értheted.
- már hogyne érteném - csattant fel az ablakban álló és tüzes szempárját az ülőkre kapta. egy tekintettel sem akadt össze, mind leszegett fejjel bámulta az ölét - kivéve a kisgyerek. ő is csendben ücsörgött, de szemeit a jelenlévők között kapkodta. - tudom, milyen a veszteség.
- mégis honnan tudod? - pöfögte az aggastyán, ahogy meggyújtotta a pipáját.
- majd - felelte és újra kinézett a messzeségbe. a távolban mintha egy alak derengett volna, de lehet, csak képzelte. - az egy másik történet.

hirtelen elvágták mindenki hangját, senki sem akart szólni - nem is tudott volna mit. csak szótlanul ültek, néha váltottak egy-egy pillantást, amiből a hetedik semmit sem vett észre, csak elmerengett emlékei tengerében.

- felszólalnék - szólt hirtelen a kamasz. szíve hevesen vert, nem nyilatkozott még soha ilyesféle témákból, de elég szerettét vesztette már el, hogy meghívják erre az értekezésre.
- csak rajta - mosolygott az asszony bátorítóan. a férfi sokatmondóan megveregette a kamasz vállát és suttogott neki egy-két bíztató szót:
- hajrá, fiam.
- szerintem - kezdte a kamasz és szemei léket vájtak az asztallapba. - szerintem - mondta újra, de megint megakadt.
- nem gond, nem kell erőltetni - simított végig felkarján a nő.
- mindjárt mondom, csak valahogy meg kell születniük a szavaknak - motyogta a kamasz és megint csend honolt a teremben.

a dohány sercegése volt hallható csak.

- tehát - krákogta a kamasz -, annyit kívánkozok hozzáfűzni a témához, hogy kell a halál az élethez. ez olyan, mint, hogy mindennek van egy ellentétje, hisz ezáltal lesz egyensúlyban a világ. tudják - megállt egy pillanatra -, harmónia, meg ilyenek. - elvörösödött a füle.
- de ez jóval igazságtalanabb, mint, hogy a fehér párja a fekete - mondta az asszony.
- nem egy szinten van a többivel, ha hozzámérjük - folytatta az aggastyán.
- de kell a világnak - értett egyet a hetedik. - minthogy a fehér mellé is kell a fekete, mert nem elégszünk meg a fehérrel csak.
- ha meg tudtuk szokni a fehér párját, a feketét, akkor a halált miért nem tudjuk? - töprengett a kamasz. tenyerébe ejtette forró homlokát és a hideg rázta, mintha lázálmai is lettek volna.
- mert nem egy kaliberű - sziszegte a férfi.
- ezen már megegyeztünk, ha emlékeim nem csalnak - köhintett a nő.

újabb homokszemek futottak az alsó tartályba. lassan letelt az első fél óra.

- kérdezhetek valamit? - tette fel a kezét a kisgyerek. mindenki meghökkent, mégis mit akarhat ez az ártatlan csöppség?
- hogyne, kincsem - engedélyezte az ablakból a legidősebb negédes hangon. az aggastyán megborzongott.
- ha meghalunk, akkor megáll a szívünk?
- meg - felelték kórusban hatan. lélegzet visszatartva várták a fejleményeket, mert látszódott a kisgyereken, hogy fog még kérdezni.
- ez azt jelenti, hogy nem dobban többet a szív? - szemei hatalmasra nőttek, mintha bele akart volna látni a tőle idősebb és romlott lelkű egyének elméjébe, múltjába.

a hat másik összenézett.

némán született meg köztük a megegyezés, miszerint az mondja el az igazat, akinek a felelőssége, így öt szempár tüzében találta magát azablakban álló.

- igen - sóhajtotta és lesütötte a szemét -, pontosan ezt jelenti.

a kisgyerek sírni kezdett. a többi kollega, kollegina feszengeni kezdett a helyén, izegtek-mozogtak, rosszul érezték magukat.

- a diszkussziót ezennel berekesztem. a legközelebbi viszontlátásig - mondta a hetedik és hirtelen üres lett az ülésező terem.

181112