Fekete koporsó nélkül ✓

Segítség II

- Akkor számolj el harmincig - kacagta és pajkosan megborzolta a másik haját.
- Jól van - kuncogta és a falhoz fordult. - 1, 2, 3...
Közben a fiú tompa léptekkel eltipogott, majd, ahogy több lépés volt közte és a terebélyes tölgy között futni kezdett. Széles vigyorral az arcán kutatta a megfelelő búvóhelyet, közben félfüllel hallgatta barátját, amint rendíthetetlenül számolt.

A 13-s szám elhangzása után nem ért el hozzá az ezt követő szavak.

Lassított lépteit, sétált már, nem futott. Az erdő némaságát - mivel hátra tudhatta a tisztást - csak a hangos zihálása zavarta meg. A fák között nehéz levegő folyt szét, ami megbódította amúgy is hevült lelkét.

- Damien... - motyogta félhangosan. - Nem fog itt megtalálni. - Ajkai szelíd mosollyá húzódtak és baktatott tovább előre. Vöröses hajából egyre több tincs döntött úgy, hogy a bőrére tapad. A mellénye - amit édesanyja erőszakolt rá minden tiltakozása ellenére - alatt viszketett a mellkasa és a térdzoknija, no meg a kifejezetten játszásra használatos cipője is szorította.

Hirtelen vízbugyogás ütötte meg a fülét. Ismerte ezt a területet mindennél jobban, mivel itt nőtt fel. Dacos arccal pillantott egy kiálló gyökérre, amiben megbukott kissé, de egyensúlyát nem vesztette el. Tudta, melyik mohát melyik lágyszárú követi, hogy hol fészkel a bóbitás madár, merre lakik a róka. Emlékezett, merre láttak kisnyulakat Damiennel, hogy mennyit fürödtek a patakban.
Szívét elöntötte egyfajta melegség, ahogy megcsapta orrát a víz állott szaga. Hiába volt úri gyermek, sosem tudhatta magát annak teljes mértékig - hasonlóan Damien.

Gondolt egyet, s leült a nedves földre, így bepiszkítva fehér nadrágját - édesanyja ezért még a Pokolig kergeti egy szolgálólánytól elvett seprűvel. Kellemes dallamot fütyülve kötötte ki a cipőjét, majd kibújtatta megszorongatott lábfejét. Megmozgatta lábujjait, és megszabadította magát a cipő párjától és, hogy ne szomorkodjanak azok, szépen, gondosan egymás mellé letette őket.
Határozott mozdulattal rántotta le mindkét lábáról a zoknit és begyömöszölte a cipőbe - eltömítve azok szájukat, így véget vetve a locsi-fecsi mivoltjuknak.
- Mindjárt jobb - sóhajtotta elégedetten és megdörzsölte kissé borostás állát. A kék ég egy-egy négyzete kilátszott a fák koronáján és tűnődve nézte a felhők mintáját. Eszébe jutottak a régi idők, mikor önfeledten játszottak Damiennel.
Kuncogni kezdett, ahogy felrémlett előtte barátja kétségbeesett arca, mikor egy bújócska során először jött az erdőbe.

Hogy mennyire félt.

Mennyire megriadt egy-egy zörrenéstől.

Folyamatosan hallotta a vinnyogását mint nevén szólongatta őt:
- Edward. - A hangok szlallomozva futottak a fák között, hogy megtalálják Edward fülét. - Merre vagy? Ez nem vicces. Gyere elő. - Hallotta a fiú hangján, hogy egy hajszál választja el a sírástól, így gyorsan előbújt egy korhadt odúból.
- Csak nem félsz? - kérdezte gonoszkás mosollyal az arcán.
- Én? - bökött mellére Damien. - Ugyan. - Fejét rázta, szőke fürtjei ezerfelé libegtek a levegőben.
- Persze - öltött nyelvet rá, mire barátja meglökte őt.
- Nem félek - mondta piros arccal. - Még a vízbe is be merek menni! - Edward elhűlt.
- De - makogta tányérnyi szemekkel -, nem tudsz úszni.
- És aztán? - kérdezett vissza flegmán. - Nem mély a víz. - Ezután elkezdte lefejtette csizmáját a lábáról, majd fokozatosan szabadult meg apró testét fedő ruháktól, mígnem meztelenül feszített Edward-dal szemben. Egy árva szót sem szólva gázolt előre, majd elérte a meder szélét. Ott megállt egy pillanatra - mintha hátra akart volna fordulni, de nem tette, hanem jobb lábfejét elsüllyesztette a jéghideg vízben.

Eközben Edward tátott szájjal meredt rá.

Damien-nek már mindkét lába a vízben volt, ami eleinte a derekáig ért, majd tett előre egy lépést.

A víz a mellkasáig ért.

- Látod? - kacagta és megcsapta a víz felszínét. - Nem félek.
- Damien, gyere ki, kérlek - kérlelte őt Edward. Rossz érzés ölelte lelkét és minél előbb a szárazföldön akarta tudni barátját.
- Nem - felelte makacsul ő és tett még egy lépést előre.

A víz a válláig ért.

- Damien, kijössz - utasította őt a másik, mire a fiú továbbra is a fejét rázta - ámbár nem olyan bátorsággal, mint korábban - és még egyet előre lépett.

És a fiú feje a víz alá bukott.

Edward pillanatok alatt szüntette meg a távolságot a patakig és ruhástul ugrott a vízbe.
Ő tudott úszni.
Ijedten merült a víz alá és kezeivel Damien-t kereste, de mindúttal a folyadékba kapott.

Vett egy nagy levegőt.

Már szinte a meder közepén volt, amikor valami puha csavarodott az ujjai köré - Damien haja. Lejjebb nyúlt és keze végigsiklott a hideg bőrön és megragadta barátja vállát és felrántotta őt.

Eleredt az eső.

Edward szíve akkor is hevesen vert, amikor már Damien az ágyban feküdt. A takaró a nyakáig fel volt húzva, lábánál forró vizes palackok hevertek és a szobában befűtöttek.

A fiú tüdőgyulladást kapott.

A másik nem akarta magára hagyni őt, így barátja édesanyja - és az övé - megengedte, hogy náluk aludjon.

Így történt, hogy Edward minden éjjel elalvás előtt Damien hevesen emelkedő mellkasára hajtotra a fejét és átölelte a lázas testet.

- Megfojtasz - nyögte Edward, mire Damien a nyakába nevetett.
- Min gondolkoztál el ennyire?
- Eszembe jutott, amikor majdnem vízbe fulladtál - mondta és tekintete az égről a szőke fiú kék szempárjába fúródott. Az arca komor volt. Szeplők rendezetlen sora díszítette Damien orrát, amiket már kiskorukban is annyira imádott.
Finoman orron csókolta őt.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte a másik műen fintorogva.
- Ne légy ilyen ostoba - suttogta Edward és most ő volt soron, hogy megszorongassa a másikat.
- Nem értelek - sóhajtotta Damien.
- Nem tudtál úszni akkor sem.
- Ezután sem fogok tudni - mondta egyszerűen.
- Ezért nem kell a sebes patakba gázolni - forgatta a szemeit Edward. - Azt hittem, ezt kisgyerekként megtanultad és megjegyezted 17 éves korodra.
- Van, ami nem változik.

181002