Fekete koporsó nélkül ✓

Stay

- Szóval - kezdtem és átvetettem karomat csupasz mellkasán -, meddig maradsz?
Nem felelt rögtön, csak kibámult az ablakon, az alattunk elterülő főútra. Rövid hajával játszadozni kezdtem, fejemet nyakába fúrtam. Élveztem teste melegét, jól esett ezen a hűvös hajnalon. A felkelő Nap sugarai még nem kezdték el megfesteni az amúgy fehér falat, de már halványodott az ég alja.
- Nem tudom - mondta rekedtes hangján -, talán estig. Holnapig. Két hétig. Hónapig. - Hangja elhalt és behunyta szemeit. - Évig.
- Ne menj - nyöszörögtem és még inkább magamhoz vontam - vagy én csúsztam közelebb hozzá?
- Semmi sem tart örökké - szólt és kifújta a benntartott levegőt. Hirtelen felült. Kócos haját lomhán borzolta össze, én meg csalódottan kaptam utána, hogy visszarántom az ágyba, azonban gyorsabbnak bizonyult.

Az ablak elé lépett.

A reggel ébredező sugarai halvány fátyolként vetültek sápadt arcára, fedték le meztelen testét, hogy még se mezítlenül mutatkozzon a világ előtt.
- Miért nem viszel magaddal? - kérdeztem, közben őt csodáltam. Minden egyes porcikája vonzotta a szememet és nem engedte, hogy egy másodpercre is másra pillantsak.
- Hidd el - horkantott szomorkásan -, ahová meni fogok, te oda nem akarsz jönni.

Nem értettem.

- És az érettségi? Diploma? - hüledeztem, mert ekkor döbbentem rá, hogy ha itthagy, akkor valószínűleg az iskolát is hátrahagyja.
- Mit érdekel engem? - vont vállat nemtörődöm stílusban. - Azok csak papírok arról, hogy jártam iskolába. A valós tudásomat nem tükrözik, hisz a tudást képtelenség pontosan megmérni. Ez nem olyan, mint a testtöneged, hogy század pontosan tudod, hogy mondjuk 47.891 kiló vagy.

Mindig is ilyen volt. Sosem tanult, rossz jegyeket szerzett, mégis ő volt az egyik legokosabb diák az osztályból.

- Kérlek - ültem fel immáron én is -, maradj. - Tekintetem eltünt róla, ölembe siklott. Zavartan morzsoltam az ujjaimat, gyűrtem a lepedőt és mellkasom egyre nehezebbnek bizonyult.
- Nem lehet - felelt szűkszavúan.
- Miért nem? - tudakoltam. Nem válaszolt. Némán futottak versenyt a percek, hogy melyik győzi le a másikat. - Akkor csak azt mondd meg, hogy nem tudsz, vagy nem akarsz?
- Nem tudok és nem akarok - sóhajtotta. Elfordult az ablaktól. Szemei az egyémbe fúródtak. - Miattad nem akarok, de nem tudok már itt lenni. Rosszul vagyok.
- Akkor költözzünk el! - kaptam az ötleten és kézfeje után nyúltam reménykedve. Pillantásai azonban még jobban elszomorodtak, így kifacsart szívvel szorítottam az arcomhoz a drága kezét és egyszer csak kicsordult egy könnycsepp a szememből, mint a vércsepp a csuklójából.
- Mi történik? - szólaltam meg hosszas döbbent percek után. Ijedten nyúltam a csuklójához.
- Mi? - értetlenkedett és ő is az említett testrészét mustrálta.
- Vérzel - dadogtam és a piros, ragacsos vére kezdte teljesen beteríteni a kezemet, már-már a hófehér lepedőn is meglátszott néhány csepp.
- Jól vagy? - nyúlt a homlokomhoz aggódóan, így vérét felkenve oda.
Pillanatok alatt az egész arcom vérben fürdött, szinte megfulladtam attól. Kapkodva vettem levegőt, orrom megtelt vérszaggal, szemeimet elhomályosította a könnyfátyol és tudatlanul csapkodtam valami szilárdért, de csak a tágas univerzum terebélyesedett előttem.
- Nyugodj le. - Hangját hallottam, de nem láttam őt. Fejem mellett jobbra is, balra is elzúgott egy-egy fényes csillag.

Hűvösség csapta meg kipirosodott arcomat. Pilláimat behunytam, mert bántotta a hirtelen hideg.

Kezeket éreztem magam körül, amik forrón ölelték fagyos testemet.

- Maradok. - Meleg lehellet ütötte meg a fülemet. - Két évig még biztos.

És látásom kitisztult, az ablak tárva-nyitva volt, ő pedig szorosan ölelt.

181012