Fekete koporsó nélkül ✓

Fájdalom

Fáj a fejem.
Bevettem egy gyógyszert, hátha segít. Egy nagy pohár vízzel öblítettem ki számból a kesernyés ízt, ami a fájdalomcsillapító után maradt.

Talán nem is a fejem fáj, hanem a lelkem. Mások megsebeztek, én meg azokután is hajlandó voltam fejet hajtani előttük. Egyetlen szavukra is ugrottam, mint egy hű kutya. Segítettem nekik, közben gyengültem.
Napról-napra.
Kevesebbet bírtam, hamarabb fáradtam, ingerlékenyebb lettem.
Mindeközben mások semmit sem vettek észre. Nevettek, mulatoztak, sírtak, gyászoltak. Csak a szokásos. Magukkal törődtek, esetleg rámvetettek egy-egy pillantást, hogy él-e ez még?
Persze, hogy élek! Itt vagyok, szívom a levegőt, eszek, iszok, alszok, mint mások. Mégis különbözök tőlük. Míg mások épülnek, addig én bomlok.
Egyszer majd szertefoszlok.
A fájdalomtól, amit senki sem vett észre.

Talán nem is a gyógyszer utóíze keserű, hanem én magam. Elszoktam a társaságtól, kellemetlenül érzem magam velük. Nem illek emberek közé.
Magam vagyok magamnak, elszórakozok egyedül, a sötétben.
Komplett diskurzusokat folytatok le. Magammal.
Besavanyodtam tán?
Szidom az embereket: az túl hangos, de kirívó ott a nő, az előbb nem egy másik lányt ölelt az a férfi?
Igen, velem van a baj. Hisz az ember társasági lény!
Mégis jobban szeretek egyedül lenni...

Fáj a hasam.
Eszek, minimálisat, mégis kihánynám. Rosszul vagyok az ételtől, feszül a gyomrom.
Nem akarok enni, de muszáj, mert már megint fogytam. Kifogytam a ruháimból, kilátszanak a csontjaim, állandóan fázok. Kánikulában is.
Nem vagyok beteg.
Én... Én csak le akartam fogyni, mert szidtak, hogy hogyan nézek ki. Pedig soha nem voltam túlsúlyban. Soha.
De nem voltam jó, így tenni akartam, hogy az legyek. Kevesebbet ettem, többet mozogtam.
Fogytam, rengeteget.
Nem érnek össze a combjaim, kilátszik az összes bordám, a csuklómat simán átérem, a kulcscsontomra pedig pénzérméket is tudok tenni, amik megmaradnak ott.
Nem tudok visszahízni, félek, hogy megint bántanának.
Mi történt velem?
Minél könnyebb akarok lenni, hogy pehelysúlyú legyek...

Fáj a kezem, a lábam.
Vitaminból hiányt szenvedek. Begörcsöl az a maradék, kevéske izmom, aminek a helyét napok után is érzem.
- Szedj magnéziumot!
Köszönöm, már 2 egész dobozzal beszedtem. Nem lett jobb.

Fáj mindenem.
A lelkem, a testem, a létezésem.
Mindenem.
Mikor szűnik meg ez a tömény szenvedés? Mikor lehetek felhőtlen és boldog? Valaki, valaki, kérem, mondja meg, mikor.
Belepusztulok.
Sorvadok.
Bomlok.
Foszlok.
Leépülök.
Elhalok.
Sorolhatnám még a folyamatom szinonímáit, de közben is halványulok.

Mint valamiféle égitest kihunyás közben... Igaz, én sosem fénylettem. Azaz, lehet, hogy igen, csak én nem tudok róla.

Fájhat a halál az élet fájdalmánál jobban?
Kétlem, hisz ha igen, akkor nem mondaná a keresztény hitvallás, a Biblia, hogy a halál üdvözülés. Amikor megszabadulsz mindentől.

Meghaltam?

Sajnálom.

Meghaltam.

180502