Fekete koporsó nélkül ✓

Annyira szeretlek

Csörög a telefon.

Segítség! Mellékhatások jelentkezhetnek, mint például zavarodottság, inszomnia, hányinger, izgatottság, szorongás.

Rápillantottam a kijelzőre és fáradtan sóhajtottam. Egyrészt, mert már megint elmúlt hajnali egy a tudtom nélkül, másrészt meg, mert már megint Ő hívott – valószínüleg részeg volt, vagy be volt lőve, vagy a legrosszabb esetben mind a kettő egyszerre. Hezitáltam egy pillanatig, majd a jó énemre hallgatva fogadtam a hívást. Visszatartottam a levegőt, vártam, hogy megszólaljon.
– Felírtam az állomáson a falra, hogy dögöljön meg mindenki – mondta és kuncogni kezdett, tőlem csak egy szemforgatásra futotta.
– Gratulálok.
– Utálok mindenkit.
– Tudom. – Le akartam tenni a telefont. Elegem volt.
– De téged nem. – Hosszas csend. Annyiszor eljátszottuk már ezt a párbeszédet és még mindig nem tudtam megfejteni, hogy beszámíthatatlan állapotban hajnalok hajnalán miért mond nekem ilyeneket minden egyes hívásakor. Csak ekkor hívott – hajnalban. Máskor sose. Mintha egy szabályt követett volna, egy törvényt, amit saját maga állított fel önnön magának, hogy betartsa, bármennyire is ostoba dolog volt. Tudom, félt, viszont nem értem, tőlem miért rettegett.
– Én is szeretlek. – Senki másnak nem mondtam még, hogy szeretem, csak neki – meg a szüleimnek, persze. Ezt sem fejtettem meg, hogy mellette honnan volt bátorságom kimondani a sz betűs szót, hisz valahányszor kísérletet tettem rá, mindig akadályba ütköztem: magamba. Szégyen fogott el, hogy így kimertem szolgáltatni magam valakinek. Illetve úgy gondoltam, ki kell érdemelnie az illetőnek, hogy azt mondjam neki, szeretem. Nem bíztam már meg könnyen az emberekben, eljátszották azt, emellett felnőttem: láttam dolgokat, amiket nem kellett volna, amik elrettentettek mindenkitől.
– Annyira sajnálom – zokogta. Némán hallgattam, ahogy fuldokolva vette a levegőt, a szipogását, a krákogását, de nem éreztem undort iránta. Szimplán csak fáradt voltam. Örültem volna, ha nemcsak embertelen időpontokban beszélgettünk volna, ha engedte volna, hogy jobban megismerjem, hogy egyáltalán szerethessem –, mert még azt sem hagyta. Mindig lerázott annyival, hogy ő rossz ember és nem akarja, hogy bajom essen és jobb, ha nem tudom a részleteket, hogy mit, s mit nem csinált már. Sejtettem, hogy a bolti lopásnál komolyabb dolgokról volt szó, mégsem riasztott el, képtelen voltam magára hagyni, valami vonzott benne. Talán, hogy ő is elveszett volt, hogy neki is fájt minden. Talán magamat láttam benne és ezért ragaszkodtam hozzá olyannyira, szinte már betegesen vágytam rá, pedig nem is ismertem.
– Nem kell, nem csináltál semmit – suttogtam. Az ilyen pillanatokkor azt kívántam, bárcsak ne választana el minket megannyi kilóméter, amit könnyen áthidalhattunk volna ha. Mindig a sok ha, amik ellen tudnánk tenni, ha. Ha ha haha ha.
– De igen – motyogta. – Most is itt ülök az állomáson, ölemben a lopott alkohol és neked sírok. Szánalmas vagyok. – Újfent csend, nem tudtam mit reagálni erre.
– Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.
– Ugyan, ne érezd magad rosszul ezmiatt. – Hallottam a hangján, hogy elmosolyodott, látni szerettem volna a mosolyát. – Csak tudod, szar. Mások normálisak, én meg nem.
– Pont fordítva, te vagy a normális és mások nem.
– Igaz – felnevetett –, jó lenne, ha így lenne – sóhajtotta. – Igazából sok minden lehetne másképp, nem bánnám.
– Egyetértek, viszont bármit megtehetsz: rajtad áll, hogy változtatsz-e, avagy sem.
– Tudom, de ez nem ilyen egyszerű, ha az lenne, hidd el, nem ilyen lennék, mint amilyen most vagyok – válaszolt indulatosan. A háttérben hallottam a MÁV-ot csilingelni – tényleg az állomáson volt, csak remélni tudtam, hogy benn a váróban ült és nem kinn a peronok körül volt.
– Fel vagy öltözve rendesen? – váltottam témát, nem volt kedvem újra és újra ugyanazt mondani neki, feleslegesnek gondoltam, elégszer átrágtuk ezt a témát. – Cipőt leszámítva.
– Eleget ittam ahhoz, hogy ne fázzak.
– Jól van, jobb, mint a semmi – feleltem. Tehetetlennek éreztem magam és emésztett a bűntudat, hogy nem tudtam segíteni neki.
– Ne okold magad, nem vagy hibás semmiért – szólalt meg hirtelen.
– Örülnék, ha nem olvasnád a gondolataimat. – Hangom higgadt volt, imádtam, hogy vele lehetett komoly hangnemben ostobaságokról beszélni, mert mindig vevő volt az ilyenekre.
– Basszus, olvasni se tudok, keresztbe áll a szemem – csattant fel.
– A gondolataimat. Kitalálod. Olvasod. Nem olvasol ténylegesen. Érted. Érted?

Semmi reakció.

Biztos elaludt – gondoltam, nyomtam volna ki a hívást, hogy ne fogyjon a pénze tovább, de megszólalt:
– Ó, baszd meg. – Hangosan belenevetett a telefonba. – Egyáltalán nem fog az agyam, ne haragudj.
– Ugyan, semmi – még legyintettem is magam előtt, mintha látná ő ezt.
– Figyelj, itt a vonatom – megállt –, most mennem kell, viszont elmondani nem tudom, mennyire hálás vagyok, hogy beszélgetsz velem ilyenkor. Más nem tenné meg.
– Nem vagyok olyan, mint mások – suttogtam. Vártam a napot, mikor elfogadja a tényt, hogy tényleg nem hasonlítok a tömeghez és, hogy bennem megbízhat.
– Tudom és ezért is szeretlek annyira. – Lerakta.

Nem tudom, hová ment hajnalban, vagy hogy egyáltalán milyen vonat indult ebben az időben, de nem hallottam azóta semmit felőle. Nem hívott, a telefont nem veszi fel. Családja nincs, nem tudok kitől kérdezni róla.

Eltűnt.

191228

*~*~*~*~*
Jó estét, kedves Mindenki
Rég volt már, hogy valami "hosszabbat" írtam, de ez kívánkozott ki belőlem most. Sajnálom, hogy az utóbbi félévben csak rövid s z a r o k r a futotta. Fáj nekem is. Talán majd jövőre megjavulok. Őszintén megmondva, már nem érzem azt a bút, amit anno '17-'18 telén éreztem, valószínüleg ez az oka, hogy kevesebbet írok ide. Egyfelől jó ez, másrészt hiányzik. Az írás, de még a szomorúság is – tudom, furcsán hangzik. Na mindegy, nehéz dolgok ezek, remélem, nektek jól telt a Karácsony.

További szép estét.