Fekete koporsó nélkül ✓

Lágymeleg

- Kérsz dinnyét? - kérdezte nyugodt hangon és felkelt a nyugágyról.
- Utállak. - Fájdalmas tekintettel követtem a fekete alak gyönge, mégis határozott lépéseit.
- Nem ezt kérdeztem - sóhajtotta -, de akkor csak magamnak vágok.
- Tégy, amit jónak látsz - üvöltöttem utána, miután belépett a házba.

Pillanatokig magam voltam a gondolataimmal, azokkal a zavaró hangokkal a fejemben, amik sosem hagytak nyugodni, még a gyógyulás során sem.
- Elegem van - szitkozódtam. Idegesen karmoltam az arcomat és körmeim nyomán vörös csíkok jelentek meg hófehér arcomon.
Szinte semmi nesz, csak a barátom sötét ruhájának susogása hallatszik - meg a belső énem sikítva könyörög szabadulás reményében.
- Biztos nem kérsz dinnyét? - érdeklődött újfent, szemeivel mohón koslatta a piros gyümölcsöt. - Finom édes.
- Nem érdekel.
- Te tudod - vont vállat, majd az íves nyelű késsel lenyesett egy vékony szeletet. A lédús gyümölcshúst mérnöki pontossággal szúrta fel, majd a szája felé emelte. Ahogy ajkai elnyiltak, az alvilág összes démonja megérezte a szabadság és a felszíni világ illatát, így egyenként tódultak azokhoz az oszladozó ajkakhoz. Karmaikkal sebesen kaparták a húsát, fogaikkal nagy darabokat téptek ki belőle, egy-kettő lidérc ki is jutott onnan, de nem sokáig maradtak meg, hisz e világi életük rettentő rövid, ha nem találnak gazdatestet rögtön.

Barátom meg továbbra is zavartalanul fogyasztotta a görögdinnyét.

- Szóval - kezdte, majd nagyot nyelt és krákogott egyet -, mi a baj most?
- Mi, mi, szerinted mi? - fakadtam ki. Sós könnyeim mardosták szemeimet, szenvedéssel teli szívem elszorult.
- A szokásos? - Olyan hétköznapinak hangzott ez így, hogy egy pillanatra elszégyelltem magam. Megint iderendeltem a Halált, hogy vigyen magával, mikor oly' sok mással is kell törődnie.
- Meg akarok halni. - Arcom enyhe fintorba rándult és igyekeztem erős maradni.
Gyenge vagy - vihogta valaki bennem.
A halálhoz sem vagy méltó - mondta a másik.
Nincs jogod bemocskolni a Poklot - szólt a harmadik.
- Lajos - sóhajtotta nehézkesen. A kést óvatosan letette a tányérra és hosszú körmeivel köröket rótt azon. - Ez...
- Nem értheted - vágtam közbe. - Nem, mert te alapból nem is éltél. Nem tudod, mennyi szenvedéssel és fájdalommal jár ez a születéskor rothadásnak induló folyamat, amit életnek nevezünk. Nem tudod, mennyi gyötrelmet és problémát takar az itt eltöltött idő, hogy mennyit kell küzdeni, hogy mennyi minden...
- Ne üvölts - csitított.
Üvöltök?
Észre sem vettem, hogy teljesen kikeltem magamból. És igaza volt, üvöltöttem. Orcáimról óvatosan csöpögtek a vérvörös cseppek, amik keveredtek a könnyeimmel. Tekintetem pontosan tükrözte a lelki háborúmat. Hajam össze-vissza állt.

Nem voltam ember már.

De halott sem voltam.

- Engedj meghalni - könyörögtem. Hangom megtört volt és már nem voltam képes semmit elviselni.
Egyszerűen elég volt.
Eltelítődtem.
Gyáva - kuncogta az egyik démon.
Nyuszi - szállt be a második.
Anyaszomorító nyomorult - suttogta a harmadik.
Nem szólt, csak kitartóan nézett.
Sötét pupillái néha zöld színnel keveredett, néha pirossal, néha egyáltalán nem volt szeme. Sötét hajszálai csomókban lógtak a vállára és ajkai voltak a lidércekhez a bejáró. Nyaka vékony volt, vállai csontosak és bordáit xilofonként is lehetett használni. Medencéjére bármit rá lehetett akasztani és lábai olyanok voltak, mint a fogpiszkálók.
- Ha engedem, hogy meghalj...
Reménykedve néztem rá, hisz számomra a halál volt az egyetlen menekülés ebből a förtelemből.
Minden egyes eltöltött pillanat egyre jobban roncsolt engem apró darabokká.
- Ha...
- Kérlek - motyogtam. - Nem akarok szenvedni.
Remegő kezeivel lassan nyúlt a késért, ami a dinnye mellett hevert és bizonytalan mozdulatokkal felém tartotta.
- Nincs visszaút. - Összeszorította fogait, vacilált, hogy helyesen cselekszik-e vagy sem.
- Tudom - bólintottam és elvettem a kést. - Köszönöm.
- Találkozunk majd - biccentett és újfent felkelt a székről, kezében a tányér a dinnyével és hátrahagyott engem.

A hűs fém a bőrömbe nyomódott, kivágtam magamból mindent és megszabadultam önmagamtól és az élettől.

180722