Csak még egy hossz – gondoltam –, és vége. Mindjárt vége.
Fáradt voltam, rettenetesen nehezemre esett minden egyes megtett mozdulat, bármennyire is parányi volt az. Szenvedés volt maga a légvétel is. Tüdőm sípolt, mellkasom fájt, ahogy összeszorult, izmaim égtek. Üvölteni akartam.
Jobbra is, balra is piros gyöngyök táncoltak, alattam pedig a kékség hevert. A víz lomhán fodrozódott, mondhatni nyugodt volt – bárcsak én is az lehettem volna. Mindent megadtam volna azért, hogy csak egy pillanat békében legyen részem. Nem kívántam többet ennél. Az állandó zsongás, a jövés-menés, az indulatok, a mindennapos problémák az őrületbe kergettek lassan-lassan. Nem volt megállás.
Mikor lesz már vége? – tettem fel magamnak a költői kérdést, amire persze tudtam a választ: soha.
Gyerekként szerettem azt az elgondolást, hogy minden örök és minden végtelen, ugyanakkor ahogy teltek az évek, ahogy sorra veszítettem el az embereket körülöttem rá kellett jönnöm, hogy bizony minden múlandó, ami talán jobb is, hisz az örökkévalóság unalmas, nincs meg benne az az izgalom, hogy bármelyik percben meghalhat az ember. Hisz ezért félik ennyire az emberek az elmúlást, mert kiszámíthatatlan és ha egyszer elért a kaszás, utána nincs tovább, mint egy lezárt útszakasz.
Fáztam, pedig rettenetesen meleg volt. A Nap erősen tűzött és gonoszan kacagta, hogy égjetek meg mind. Ezért se szerettem a nyarakat: túl nagy a hőség, túl sok a szabadidő, túl sok az értelmetlenül elvesztegetett pillanatok, amikből többé nem lesz semmi. Olyan volt, mintha direkt töltöttem volna a perceket semmittevéssel, pedig egyszerűen csak nem tudtam rábírni magam a dolgokra. Egyszerűbb volt létezni, mint élni.
Jó lenne, ha megállna az idő – csak én, a semmi közepén, kétoldalamon a vérvörös pontok sora – nagy levegő –, előttem a jéghideg víz, ember egy szál se. Az ideális állapot.
Nagy levegő.
A karjaim belecsapódtak a vízbe, aztán az arcom. Libabőr futott végig rajtam, hideg volt a víz.
Kikapcsolt az agyam, nem volt több gondolat, nem volt több fájdalom, nem volt semmi. Csak én a medence közepén, kétoldalamon a sávelválasztók piros kötelei – nagy levegő, vizet nyeltem – a jéghideg víz.
Aztán elértem a medence végét, megérintettem a falat. Ziháltam, még jobban elfáradtam.
De legalább véget ért.
190812
YOU ARE READING
Fekete koporsó nélkül ✓
Short Story„Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk." ...
