Fekete koporsó nélkül ✓

Kusza gondolatok

- Annyira elegem van mindenből - morogtam. Idegesen ütlegeltem a párnát az ölemben, minden egyes ütésnél egy kisebb tucat toll hullott ki abból, kézfejem már-már piros volt. - Utálom magam, másokat, élni, a világot, mindent. Utálom a halált, a szenvedést, a fájdalmat és bárcsak megszűnne minden. Elmondhatatlanul gyűlölök mindent... - Hangom elcsuklott és a szemeim könnybe lábadtak. Némán ültél a földön, álladat kissé megemelted, hogy jobban láss és egy tollpihét csavargattál az ujjaid közt.
- Ilyen az élet - mondtad egyszerűen. Nem tudtam semmit kiolvasni a szemeidből, arcodból. Remekül értettél az érzelmeid leplezéséhez. Utáltam ezt is.

Ahogy utáltam azt is, hogy szerettelek és ez a vékony, mégis rettentő erős kötelék nem engedte, hogy öngyilkos legyek.

- Utálom az életet - fintorogtam.
- Tudom - sóhajtottad. Tudtam, hogy utáltál ilyenekről beszélgetni velem, mert nem értetted meg, hogy én mennyire negatívan állok magamhoz. Míg te ezer jót soroltál fel rólam, addig én a porig aláztam magam önmagam előtt. - De ugye nem kísérelsz meg újra öngyilkosnak lenni? - Kinyúltál felém és elkaptad a bal karomat. Ujjadat végighúztad a régi-új vágásokon, hol keresztbe, hol hosszába, hol rövidebben, hogy hosszabban. Képtelen voltam felfogni, hogy tudtál egy ilyen szörnyeteget mint én, szeretni. Ocsmány dolgokat műveltem magammal.

Addig vágtam magam, míg vérben nem ázott mindenem.

Addig éheztettem magam, míg a szemem előtt táncoló fekete pontok össze nem olvadtak.

Nem aludtam.

Nem néztem körbe az úttesten.

Szimplán megálltam élni.

És te mégis kitartóan mellettem álltál, támogattál akkor is, mikor teljes erőmet összeszedve eltaszítottalak magamtól.

Azt mondtad, makacs vagyok. Szerintem te voltál az.
- Mégis ki ragaszkodna hozzám? - tettem fel hangosan a kérdést és karomat kitépve forró ujjaid közül egy kést kerestem.

Nem koboztad el egyik éles eszközömet sem. Nem tudom, miért.

A hűs fém szinte könyörgött, hogy felmelegedhessen a vérem által és hadd legyen színes e világban a piros miatt.

Szemed meg sem rebbent. Nem volt szokatlan ez számodra. Láttál így már ezerszer, ha nem többször.
Nem állítottál le ezúttal sem, csak megvártad, míg kidühöngtem magam kellőképpen, hogy ez éjjel is ngugodtan aludhassam azt a pár órát.

A fehér tollak beszennyeződtek a mocskos véremmel.
Undorodva meredtem az ölemre, amit felismerhetetlenné torzítottam és a véres pihék sem segítettek a helyzeten.

- Mint egy szárnyától megfosztott angyal - suttogtad csillogó szemekkel. Sírtál.
- Ne sírj - mondtam mosolyogva, ignoráltam az előbbi megszólalásod.
- Jó - bólíntottál. - Akkod te meg hagyj fel az értelmetlen öncsonkítással.
- Ez nem megy ilyen egyszerűen - ingattam a fejem lemondóan. Könnyű szavak, nehéz mögöttes jelentéssel.
- Na látod - szökött egy halovány, igencsak gyenge mosoly megfáradt arcodra. - Olyan kuszák a gondolataid.
- Tudom.
- Egyik percben nevetsz, a másikban őrjöngsz, majd a harmadikban a halálodért fohászkodsz. Annyira nem tudlak megérteni. Azonban csodállak, hogy még itt vagy.
- Csak miattad - vallottam be sokadszorra.
- Akkor legyünk öngyilkosok ketten. Az élet párosan szép - mondtad.
- Nem engedem, hogy öngyilkos légy. - Fenyegetően néztem rád.
- Mert akkor mi lesz? - kérdeztél vissza hevesen. - A tűzzel játszasz. Bármikor felvághatod az ereidet egy-egy kiborulásod alkalmával. Túl bizonytalan. Az élet meg túl ingoványos, hogy egyedül menjek végig rajta.
- Legyél egy kicsit önállóbb - horgasztottam le a fejem.
- Te meg életteltelibb - vágtál vissza.
- Ez nem...
- ...így megy - fejezted be. - Tudom.

181121