Fekete koporsó nélkül ✓

Nincsen senki fent

- Mindörökké amen - szólt végül a pap a pódium magaslatából, majd a tömeg egy hangként zengte az utolsó szót: amen.
A padok közt megannyi ember toporgott, mentek volna. Egy-ketten megálltak, morogták, hogy „Laudetur lesus Christus!", feleletre nem vártak, vagy ha valaki válaszolt, akkor „In saecula, amen!" hallattszódott.
Tömegnyomor volt, mint minden egyes mise után. Az emberek Isten oltalma alá menekülnek a kegyetlenség elől, aminek ők maguk az okozóik.
Féltek, mit hoz a jövő. További szenvedést vagy megváltást? Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Lassan lépkedtem előre, nem tolakodtam, mert az bűn, meg egyszer úgy is kijutok innen.
Fejemet lehajtottam, ruhámat néztem: fekete, bőr kabátom elrejtette vékony testemet, amit egy fehér vászoning, nadrág, amit kantár tartott és egy szintén sötét bakancs takart. Egyszerű öltözék volt, mint mindenki másé. Hajam félre volt fésülve, mert édesanyám rámerőltette, mondván, „Templomba mész, kisfiam! Nem mehetsz Isten színe elé, mint valami csavargó."

A halálnak ezt a módját választottam... - gondoltam.
Ahogy kiértem a szabad levegőre, hangosan felsóhajtottam:
Végre, csend - gondoltam -, túl sok volt a zaj.
Nyugodt léptekkel szeltem át a parkot, míg a levegőt a megszokott zúgás töltötte be: rendőrök zeppelinjeikkel lepték el az eget jó pár évvel ezelőtt, amikor gyarapodni kezdett a rossz oldalnak a követői.
Előttem-mögöttem emberek, majd megtörve a rendszert, balra léptem, elindultam a kidőlt padok fele. Itt már egyedül voltam.
A második padot elérvén megpillantottam egy terebélyes fa mögött egy alakot.
Hunyorítottam, szuggeráltam, próbáltam rájönni, ki lehet ő.
Végül pár perc után beazonosítottam: pestisdoktor.
Szívem zakatolni kezdett, elhűltem.
A mondás szerint, aki előtt megjelenik egy pestisdoktor, hamarosan eltávozik az élők sorából.
Nem, ez nem lehet... - gondoltam.
Lábaimat szaporán szedtem, gyorsabban akartam eltűnni a közeléből, mert én féltem a haláltól.
Ahogy visszapillantottam, még mindig ott állt és kitartóan bámult engem.
Nem, nem, nem... - visszhangzott a fejemben hangom.

Hirtelen eleredt az eső. A levegő párásabb lett és lehűlt. Egyre sötétebb lett, én meg még mindig az utcákat róttam.
A rácsos csatorna fedlapok szüntelenül tüntették el a lefolyó vizet, úgy, ahogy a velük folyó szemetet is.
Az eget egy pillanatra megvilágította Isten nyila, majd egy mennydörgés követte és a víz az égből még erőteljesebben zúgott le.
Megállás nélkül követték egymást ezen három természeti elemek.
Az otthonomtól egy utcányira, a villámlás alatt megpillantottam egy oszlop mellett a pestisdoktort.
- Ne... - nyögtem.
Sehogy se tudtam volna kikerülni, mert az volt az egyetlen lehetőségem a hazajutáshoz.

Én... Én ma még meghalok.

Fejemet lehajtottam, sietős léptekkel mentem el mellette, de határozottan megfogta a vállam. Félelmemben nyüszítettem, remegtem, ereimben szélsebesen száguldott vérem, szívem majdnem kiugrott a helyéről.
- Hogy hívnak, Fiú? - kérdezte a horgas orral ellátott maszkos férfi, mély, torzult hangon.
- Bárány - suttogtam rekedten hangon. Szemeim össze-visszacikáztak, fejem lüktetett és nem tudtam, mit várjak.
- Bárány - mondta, ízlelgette ezt a szót, majd egy hirtelen mozdulattal beledöfte penge éles karmait a törzsembe. - Tudd, hogy nincsen senki fent.
Hörögtem, ziháltam, mert rettentően fájt.
Kihúzta a késéleket a hasamból, majd egy cuppanó hang után sötétvörös vérem kibuggyant, úgyszintén ajkaimon.
Térdre borultam, kezeimet a szakadó ég felé emeltem, miközben felnéztem:
- Fogadj kegyeidbe, Uram.

Az Úr engem siratott, hisz befejeződött életem: teljesült; más embertársaimhoz hasonló; végem: meghaltam.

A pestisdoktornak öltözött férfi levette a maszkot az arcáról: haja csapzottan hullt arcába, homlokán gyöngyöztek a sósabbnál sósabb izzadságcseppek, melyek keveredtek az esővízzel, szemei fénylettek a sötétben és ajkai cserzettek voltak.
Ahogy a karmai közül piszkálta ki a fiú véres, rózsaszín zsigereit, és azokat dobálta le a földre, hogy helyüket leljék a csatornarendszer mélyében a víz által elhordva, enyhe megbánás futott át az arcán:
- Kegyetlen ez a világ.

Memento mori

180310