Fekete koporsó nélkül ✓

Now I don't care

- Elmentem! - kiáltottam. Szavaim igazából süket fülekre találtak, hisz senkit nem érdekelt az ég adta földön, hogy mit művelek. Az ajtó hangosan csattant a hátam mögött, hallottam, ahogy anyám utánam üvöltött valamit - talán, hogy ki vagyok? -, de nem méltattam arra, hogy visszamenjek.

Nem érdekelt.

Szakadt az eső. Kabátom kapucniját mélyen a szemembe húztam, bár nem zavart, hogy vizes lett a hajam. A nedves tincsek szinte függönyként takarták el a csúf világot előttem. Arcom kipirosodott a hideg levegőtől, ajkaim cserepesek voltak, illetve ezernyi apró seb volt rajtuk - némely még vérzett is -, mivel szüntelenül téptem azokat. Nyakamra rá volt csavarva a kedvenc sálam, amit még a boldog időkben kaptam anyától. Eredetileg az övé volt, de nekem ajándékozta. Egyszínű ruhámból ez az egy ruhanemű tűnt el narancssárga színével. Feldobta a halottias kisugárzásomat. A fagyos levegőtől kipirosodott és repedezett bőrű kézfejemet kabátom zsebébe rejtettem, cingár lábaimat egy lehetvékony farmer takarta. Bakancsom talpa lyukas volt, megviselt volt, mint én.

Az égbolt szürke volt már napok óta, és megállás nélkül esett.

- Undorító - morogtam az orrom alatt, ahogy befordultam a sarkon. Egy autó szélsebesen elszáguldott mellettem és a pocsolyába hajtva a víz felcsapott, így ruhámból hasonló mértékben csöpögött a víz, mint a hatalmas felhőkből.
- Elnézést - szólt ki a sofőr az ablakon, ahogy félreállt.
- Nem érdekel - ráztam a fejem és méltatlankodása közepette hátat fordítottam neki és őt is magam mögött hagytam.

Megrovó pillantások kereszttüzében haladtam végig, ahogy az ismerős-ismeretlen arcokba belefutottam a negyedben.

Már megint itt van ez.

Biztos kitették otthonról.

Miért sétál az esőben?

Szülei biztos aggódnak érte.

- Nem érdekel - motyogtam és villogó szempárral figyeltem az embereket. Zöld szemem mintha tényleg világított volna ebben a megfakult világban.

Elhaladtam a zöldséges mellett. Vastag mellény volt rajta, egyik kezében automatás kávé, másikban a megszokott cigarettája füstölgött. Rám emelte szemeit, majd kifejezéstelen arccal bólintott üdvözlésképp. Hasonló szenvtelen mimikával viszonoztam gesztusát. Mindig így megy ez. Évek óta nem beszélünk, mióta összeveszett a családommal. Csak biccentünk, hisz valamennyi tisztelet mégiscsak megmaradt a másik iránt.

Mellette az újságos volt. Unottan ücsörgött a fülkében. Az ablak előtt egy lány ácsorgott, folyamatosan járt a szája. Egy pillanatra hátrafordult a lány, intett, az újságos csak kimért tekintettel jutalmazott. Az apja. Pár éve még megőrültem volna, hogy észrevegyen ez a lány, mára már csak a mindent elsöprő vágy emléke maradt meg - mint mindenből. Már nem tüzelt fel, nem váltott ki belőlem semmit, azonban egy vérszegény mosoly az arcomra szökött, ahogy csontos kézfejem szinte tudtom nélkül emelkedett a levegőbe.

Belebotlottam a régi tanítómba. Kisgyerekként érte is rajongtam. Majd megvesztem a jutalmazó szavaiért. Egykoron csillogó szeme már megfáradt és lomhán rebegtek pillái beszélgetésünk alatt. Testtartása megroggyant, nem volt feszes, mint fiatalkorában, mégis megőrizte a tekintélyét valamilyen formában: esze járása továbbá is vetekedett egy huszonévesével.
- Lefogytál, lelkem - zökkentett ki aggodalmas hangja. Kemény tenyere óvóan simított végig az arcomon, mire összerezzentem. Észrevette, hiába próbáltam palástolni pillanatnyi félelmemet, elvette a kezét. - Minden rendben otthon?
- Persze - helyeseltem. Hazugság. Mi az az otthon? - Maga viszont változatlan, mintha még mindig alsóban lennék, úgy néz ki.
- Jaj - legyintett lágyan nevetgélve -, azért felettem is eljárt az idő, hiába, tizenöt év az tizenöt év.
- Mégis fiatalosabb néhány kortársánál - mondtam.
- Köszönöm - mondta és ajkai széles mosolyra húzódtak. Szeme alá szarkalábak szöktek, orcáján ráncok futottak végig. Hajában pár ősz hajszál helyett, csak pár sötét tincs látszódott.
- Nem bánja, ha most elindulok? - kérdeztem óvatosan.
- Ugyan, kincsem - rázta a fejét -, menjél csak. Örültem a találkozásnak. A legközelebbi találkozásig! - És már el is tűnt az egyik árkád alatt.

A legközelebbi találkozásig.

- Viszlát - suttogtam és sarkon fordultam.

Menet közben hallottam, ahogy cuppogott a bakancsom, idegesített. Nem, nem érdekelt őszintén. A hideg fagyos ujjai lassan kúsztak a csontjaimon, meg-megállva pihenőül, hisz hosszadalmas munka egy várat elfoglalni még akkor is, ha semmiféle védelmi rendszer nem volt.

- Hé, kölyök! Vigyázz! - üvöltött valaki és egy motor zúgott el mellettem. Megilletődve néztem a jármű után; mikor kerültem az úttestre? Miért nem ütött el?

Arcom elé húztam a sálam.

Nem vágytam a halált, de az életet sem. Megroppantam az örökös szenvedésben. Fárasztó volt minden egyes áldott nap felkelni és eljátszani egy színművet, amelyben a főhőst alakítottam. Elhitetni mindenkivel, hogy jól vagyok, hogy érdekel, mi van velem, velük, eljátszani, hogy tervezek, hogy álmodok, építgetem a jövőm, mikor már rég nem gondolok arra.

Hirtelen fájdalom nyillalt a mellkasomba.

- Remélem, ez a halál eljövetelét jelenti - mondtam keserű mosollyal az arcomon és a földre szegeztem a tekintetem. Testem mintha elnehezedett volna és tüdőm minden levegővételnél szomorúan sípolt.

A fájdalom a szívembe szúrt. Erős kezével megfogta azt és megcsavarta, meggyötörte, had fájjon jobban, hisz a szenvedésnek élek.

Nagyot nyögve kaptam a mellkasomhoz a kezem és térdem megroggyant egy kicsit. Szemeim előtt millió, apró csillag és folt táncolt, hangosan hahotázva.

Én miért nem lehetek ilyen vidám?

Forgott körülöttem a világ. Az életet alkotó összes elem összemosódott előttem, mégis tisztán láttam életem mozzanatait.

Mintha a moziban ültem volna. Vásznon az életem, a nézőtérennmeg egy puha, karfás székben haldoklom.

Térdre borultam. Elakadt a lélegzetem. Szemeim fennakadtak, ahogy küzdöttem valamiért.

Az életért?

Vagy, hogy mihamarabb haljak meg?

Nem érdekelt, mi lesz, ha az egyik, ha a másik történik meg, csak legyen már vége.

Kicsordult egy könnycsepp összeszorított szempilláim alól.

Többé már tényleg nem foglalkoztat semmi.

181129