- Szeretlek - mondta ezredjére. Arcára kiült a már jól ismert nyugalmas mimikája. Mintha semmi baja nem lenne az égvilágon. Semmi rossz, semmi fájdalmas, csak mi ketten vagyunk. - Elmondhatatlanul szeretlek. Jobban, mint bárki mást ezen a világon. Sze-
- Elég - rárivalltam rá megfáradt hangon. - Nem félsz, hogy el fog kopni ez a szó, ha sokszor mondod?
- Hogy érted?
- Ha sokszor mondod, egyszercsak értelmét fogja veszíteni. Nem lesz meg az az intim mögöttes tartalma, nem fog jelenteni semmit. Csak egy üres, unalmas, hétköznapi szó lesz. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Ennyi erőből azt is mondhatnád, hogy pillangó vagy étkezőasztal; egy kategóriába tartoznak. Hogy nem rettegsz ettől a szürkeségtől? - Teljesen kikeltem magamból. Elegem lett belőle. Nem szerethet engem, abból semmi jó nem fog kisülni. Mindenkinek csak ártok. Mindig is szerethetetlennek tartottam magamat, de ahányszor mondta már nekem ezt a szót. Zavarba hoz, megbolondít, csupán egyetlen egy szóval, hát hogyan lehetséges ez?
- Nem így gondolom - mosolygott. - Minél többször mondom, annál jobban nyomatékosítom, annál inkább megszilárdulnak a képlékeny érzéseim. Szóval; szeretlek.
- Hogy tudsz ennyire szeretni? - kérdeztem szenvedő hangon. Fájtak a szavai, túl kedvesek, túl törődőek. Nem nekem való. Nem illünk össze, jobbat érdemel nálam.
- Nem tudom. Mindenki jó ember. A jó embereket meg csak szeretni lehet - vont vállat egyszerűen. Mindenki jó ember? Én nem vagyok mindenki. Akkor nem is vagyok jó ember?
Igen.
181229
YOU ARE READING
Fekete koporsó nélkül ✓
Short Story„Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk." ...
