Eső után szivárvány

Part 30

Május 23.

Az elmúlt heteket végig Max és a családja társaságában töltöttem. Így jobban meg tudtam őket ismerni és Max történetét is egészen a Forma 1-ig. Nagyon megszerettem őket és látszott rajtuk, hogy ők egy igazán összetartó család. A holland fiú felé táplált érzelmeim egyre erősebbek lettek. Volt, hogy egy-egy verseny után elvitt vacsorázni, sétálni vagy épp a kedvenc helyére, ami a tengerpart volt. Egyszerűen egy álomnak tűnt. Egy percre azt éreztem, hogy minden így tökéletes ahogy most van. Pierre felől azóta az este óta nem hallottam, de nem is bánom. Max mellett sokkal többet érzek. Mellette minden problémám és gátlásom eltűnik, ő látja bennem azt az embert aki igazából vagyok. Akit eddig próbáltam titkolni, de mostantól nem fogom ezt tenni.

-Rose.-ült le mellém az említett fiú.-Lenne kedved eljönni velem a Monacoi nagydíjra?-néz rám reménykedve.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.-húztam el a számat.

-Kérlek. Legalább az én kedvemért.-nézett rám boci szemekkel.

-Jó elkísérlek, de akkor anyukád és Vic is jön velem.-mondtam ujjammal mutogatva.

-Mindenképp! Hiszen lassan itt az idő.-mondta kicsit komoran.-Mikorra is kéne érkezniük?-kérdezte karkötőjét birizgálva.

-30.án, ha minden igaz.-simítottam meg a hasamat.

-Te jó ég! Az mindjárt itt van!-kezdett el pánikolni.

-Max! Van még addig 1 hét. Minden rendben lesz velem és a kicsikkel.-mondtam kezét szorítva.

Igen, mióta Max mellettem van azóta sokkal pozitívabb lettem és hiszek abban, hogy én és az ikrek is túl fogják élni a szülést.

-Tudom, de az én életemben 1 hét, 1 percnek tűnik.-mondta gondterhelten.

-Ilyen ez, ha az ember Formula 1-es versenyző.-bólogattam.

-Ezért örülök, hogy nem máshol lesz versenyünk, így bármi is lesz én ott leszek melletted.-fogta meg a kezem.

Ezeket az apró érintéseket, pillanatokat értékelem a leginkább. Nem a nagy és fényűző dolgokat. Igaz Monaco erről híres, de engem ez sem érdekel. Akár a világ háta mögött is ugyanúgy érezném magam, mint itt.

A nap folyamán beszélgettünk, filmet néztünk és késő délután kitalálta, hogy menjünk lel fagyizni ami ellen nem tiltakoztam. Már a parton ültünk a fagyink társaságában, mikor Max kezében már össze-vissza folyt az édesség és még az orrára is került. Ezen akaratom ellenére is felnevettem.

-Hé ez nem vicces.-mondta sértődötten.

-Dehogynem! Az egész arcod tiszta fagyi.-mondtam még mindig nevetve.

-Ohh tényleg?-kérdezte ravasz mosollyal erre az én arcomat is összekente vele.

-Emilian!-szóltam rá.-Ez nem volt szép.-mondtam tetetett haraggal.

-Lenyalogassam?-kérdezte komoly arccal.

-Az hiányzik még!-mondtam és elővettem egy zsebkendőt amivel megtisztítottam az arcom, majd a fiú arcát is.

-Itt még maradt egy kicsi.-mondta és egy lágy puszit nyomott az arcomra.-Már nincs is ott.-mondta nevetve.

-Bolond vagy te Verstappen.-mondtam fejemet csóválva.

-Tudom.-mondta karjait széttárva

Nagyjából este 9 óráig kint ültünk és beszélgettünk szinte mindenről. Csapongtunk a témák között mikor valamelyikünknek eszébe jutott valami. Utána viszont elindultunk vissza mivel fáztam és már fáradt is voltam. Miután hazaértünk gyorsan megfürödtem és már feküdtem is be az ágyba. Nem sokkal később befeküdt mellém Max is. Igen, közös ágyban alszunk, mivel mikor először aludtam itt nem akartam egyedül lenni, így a fiú lett a hálótársam és ez azóta a nap óta sem változott. Mikor versenyen van akkor persze egyedül alszok, de érzem a hiányát. Lassacskán mind a ketten elaludtunk, de az éjszaka közepén erős hasfájásra ébredtem. Először azt hittem, hogy csak mozgolódnak a kicsik, de mikor éreztem, hogy valamitől vizes az ágy felismerésként csapott belém a villám.