Eső után szivárvány

Epilógus

10 évvel később

-Jules szólj az öcsédnek, hogy a siessen!-mondtam kapkodva.

-Itt vagyok.-sétált le a lépcsőn.

-Akkor indulhatunk az iskolába?-kérdezte Max derekamat átölelve.

-Igen!-jött az egyhangú válasz.

El sem hiszem, hogy így elrepült 10 év az esküvőnk óta. Jules és Manon most lesz negyedik osztályos, Miles pedig harmadikos. Ez idő alatt rengeteg mindenen keresztül mentünk. Volt, hogy sírtunk, nevettünk, küszködtünk egy-egy feladattal amit az élet adott számunkra, de egy fontos dolog volt. Az, hogy mindig együtt vészeltük ezeket át. Mindig számíthattunk a másikra bármilyen szakaszban volt az életünk. Ott voltam mikor Max újra és újra világbajnok lett, mikor visszavonult és mikor azt se tudta mit kezdjen az új életével ami Forma-1 mentes. Ott volt mellettem mikor Miles született  és a kicsik egyre csak nőttek és egyre több feladatot adtak nekünk szülőknek. Akkor eszméltem rá, hogy mennyire is fontos egy nő és férfi közti kapcsolat. Nem irigylem azokat akiknek ezt mind egyedül kellett véghez vinnie, de hálát adok, hogy ilyen csodálatos családom és barátaim vannak.

-Megjöttünk.-csatoltam ki az övemet.

-Anya ugye délután te jössz értünk?-fordult felém a lányom.

-Persze szívem! Délután itt foglak várni titeket.-simítottam ki egy tincset gyönyörű arcából.

-Apa nézd ott van George és Daniel bácsi!-mutogatott két nem messze álló személyre Jules.

-Sziasztok!-köszöntünk a két férfinak mikor melléjük léptünk.

-Szia Daisy!-ölelte meg Manon George lányát.

-Na fiúk! Délután egy házi gokart verseny?-kérdezte Daniel a fiúkat.

-Benne vagyok!-mondta Jules és az öccse.

-De csak tanulás után.-szóltam közbe.

-Rose néni kérem engedje el a fiúkat, úgyis péntek van.-nézett rám boci szemekkel az ausztrál két fia, Leo és David.

-Rendben.-bólintottam.-Most viszont ideje bemenni, mert lassan kezdődik az első óra.-adtam kezükbe a kis táskájukat.

-Köszi anya.-puszilt meg Miles.

-Sziasztok! Délután jövök értetek.-ölelgettem meg a három rosszcsontot és útjukra engedtem őket.

-Akkor mondjuk délután 3, a pályánál?-fordul felénk George.

-Nekünk jó.-bólintott a férjem. Igen, drága gyermekeink születésük óta gokart mániások, mint az apjuk. Még Manon is, de meg sem lepődök.

-Rendben, szólok a többieknek és akkor ott találkozunk. Nekem viszont mennem kell. További szép napot!-intett a brit fiú és távozott körünkből.

-Nekem is mennem kéne, Heidi egyedül van otthon Oliviaval és nem tudom mit csinálnak.-mondta nevetve majd elköszönve tőlünk ő is távozott.

Nos igen. A kis csapatunk semmit sem változott az évek alatt. Igaz most már a gyerekek miatt találkozunk leginkább nem egy versenyhétvége miatt. Időközben Charlesra is rátalált a szerelem és párja az első gyermeküket hordja a szíve alatt, nagyon boldogok együtt és örülök, hogy ilyen jól alakult az életük és mindenki másé is. Nélkülük nem állnék most itt és nézném ahogy a három csodás gyermekem egymás mellett sétál be az iskola ajtaján.

-Mehetünk?-kérdezte Max.

-Persze.-bólintottam és vissza ültem az autóba.

-Haza szeretnél menni vagy a kiadóba?-kérdeztem kezemet simogatva.