𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

9.

Újra a felvonóban találtam magam, de ez most mégis különbözött. A kép kék fényben izzót és néha el is mosódót.

A felvonó megint örült sebességgel száguldott a magasba. Miközben forgott a világ egy hang a háttérben halkabban, majd egyre hangosabban csak ezt ismételgette.

"A VESZETT jó"

Lágy és megnyugtató női hang volt, ami lassan elcsendesült és a kép is megváltozott. Egy monitorokkal zsúfolt helyiségben találtam magam, ahol minden gép előtt helyezkedett el valaki. Előttem és a gépek mögött egy dobogó volt, ahol egy idősebb, őszes hajú nő állt középen és rajtunk tekintett körbe. Találkozott a tekintettünk és a következő kép már az volt, hogy mellettem áll és ugyan ezt bele súgta a fülembe.

Nagy lendülettel felültem az ágyban és mire az aggasztó képeket újra feltudtam volna eleveníteni egy kopogás zavarta meg.

-Ébredj Clara. Ideje munkába állni. -kopogtatót egyre hangosabban az ajtó túloldalán Newt.

-Egy pillanat és megyek. -ugrottam ki az ágyból és kevésbé lelkesen lépkedtem a szekrényhez, és a szokásos színű göncöket magamra kaptam, majd a tükör előtt egy kicsit éledtebbre varázsoltam magam.

Mire kész lettem az ajtó elé léptem és kitártam azt.

-Azt hittem soha nem leszel kész. -próbált vicces fiú lenni, de látva a képemet inkább befejezte. -Na menjük reggelizni. -karon ragadott és húzott is maga után.

Már a szokásos asztalnál ültünk mi kettecskén és fogyasztottuk a saját szendvicsünket eddig csendben, de ezt Newt megzavarta.

-Mi van veled Zöldfül? Annyira le vagy törve, hogy kezdek megijedni, hogy valami bajod van. -méregetett kíváncsian.

-Csak rosszul aludtam. -vontam meg a vállamat és nem fejtettem ki jobban. Úgy sem értette volna, hiszen én magam sem értem ezt az álmot.

***

Már lassan dél is elmúlt, miközben én és a szőke srác a kertben tevékenykedtünk. Nem volt valami izgalmas zöldségeket locsolni és gyomlálni, de nem volt más választásom. Bár Newt az arckifejezésem láttán nem igazán fog engem ide vissza hozni holnap, se holnap után.

Éppen a másik sráccal beszélgetett bőszen, amikor Chuck jött oda hozzánk az ujját szorítva. Nem is haboztam, azonnal oda siettem hozzá.

-Mi történt? -vizslattam aggodóan a kétségbeesett kisfiút.

-Egy nagy szálka ment az ujjamba, de nem találom se Clintet, se Jeffet, hogy kiszedjék ezt belőlem.

-Na, majd én. Hagy lássam. -guggoltam le elé és lehámoztam a kezét az ujjáról, így én is rálátást nyerhettem a nagy szálkára, ami elég mélyen belefúródott a bőrébe. -Semmi gond. Megoldom. -nyugtatgattam, mivel elég rémült képet vágott.

Néhány percbe bele telet, de végül sikerült eltávolítanom azt a gonosz szálkát.

-És meg is van. -fogtam a két ujjam között és boldogan mosolyogtam.

-Köszi Clara. Életmentő vagy. -zárt az ölelésébe, ami hirtelen ért.

-Szívesen. -veregettem a hátát. Nem nagyon tudtam mit kezdeni a meleg gesztusával.

-Úgy érzem meg is van a számodra megfelelő munka. -lépett a jobbomra Newt. -Ha a két kóronc is bele megy, akkor holnap már a gyengélkedőn rohangálhatsz.

-Ha nem láttok nagy mennyiségű vért akkor legyen. -toltam el magamtól óvatosan Chuckot, aki nem vette sértésnek. Egyszerűen valami oknál fogva zavart ez a kedves gesztusa....érdekes.

***

A nap gyorsan elrepült és már a hatalmas tűz előtt ültem Thomas társaságában, akivel elég közel kerültünk egymáshoz az eltett napokban. Több időt is töltöttem volna vele, ha nem lenne ekkora seggfej az elöljárója.

-Milyen volt oda kint? -néztem fel rá a farönk előtt ülve. Pont úgy ültünk, hogy teljes képet kaptunk a tűz másik oldalán lévő verekedésre és a tőle nem messze jól szórakozó fiúkra.

-Fárasztó. -sóhajtott fel gondterhelten. -És neked? -csúszott le mellém.

-Csendes és kicsit nyugodt. Holnap már kóroncként fogok dolgozni. -mosolyodtam el.

-Te? Aki a múltkor elájult a vértől. -meglepettséggel teli hangon nevette el magát.

-Hé. -könyököltem oldalba. -Kicsiben fogom kezdeni utána meg majd kiderül. -vontam meg a vállamat.

Épp szóra nyitotta volna a száját, amikor hangos üdvrivalgás szakította félbe. Oda kaptuk mind a ketten a tekintettünket, ahol szívem leggyűlöltem emberének sikerült a földre küldenie az egyik szerencsétlen fiút. Győztesen, kitárt karokkal forgott körbe-körbe, mint aki olyan nagy király lenne. Ahogy figyeltem minden mozdulatát újra fellángolt bennem egy fura érzés vele kapcsolatban. Olyan ismerős ez most nekem.

-Thomas? -fordultam a fiú felé. -Elmondhattok neked egy bizalmas dolgot?

-Persze. -fordult teljes egészében felém. Utoljára még átgondoltam a mondani valómat, majd vettem egy mély levegőt és egyszerűen kimondtam.

-Nekem ismerős valahonnan Minho.

-Biztos vagy benne?

-Igen. Mikor először meghallottam a nevét már akkor is éreztem.

-És mit érzel vele kapcsolatban?

-Hát nem szerelmet, ha erre gondolsz. -nevettem fel. -Csak egyszerűen ismerős. Néha még a bennem dúló harag és gyűlölet is, ami felé irányul. Amikor szócsatázunk is ismerős a helyzet.

-Akkor ezek szerint, ha ő nem is, akkor te ismerted az útvesztő előttről.

-Igen. Eddig én is eljutottam. -tekintettem vissza a már vacsorázó nagyszájúra.

-Amikor én megérkeztem nekem ez az egész hely ismerős volt. Olyan volt, mintha láttam volna már valahol korábban.

-Miért csak nekünk vannak ilyen érzéseink? -sóhajtottam fel.

-Nem tudom. Biztos meg van ennek is az oka, mint annak hogy mi mind itt vagyunk. -egymásra néztünk sokat mondóan és inkább hanyagoltuk az este folyamán ezt a témát.