𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

20.

Egyszerűen nem akartunk hinni Newt szavainak, a kapuk nem záródtak be a szokásos időben, még később se. Teljes káosz uralkodott a Tisztáson, az elöljárók feladatokat osztottak és mindenkit éjszakára az épületbe parancsoltak. Bár szerintem senki sem maradt volna kint. Jó magam, Jeff és Clint mellett voltam a gyengélkedőn és szedtük össze a fontos dolgokat. Nem mondom, hogy gyorsan végeztünk, de szinte a sötétedésben rohantunk az épület irányába. Az Északi kapu mellett mentünk el, ami előtt én valami oknál fogva lefékeztem és bámultam a folyosót. Nem is tudom mire vártam, talán arra, hogy felbukkanjon egy sirató? Nem igazán vágytam egy újabb találkozásra, de sajnos befog úgy is következni. Távolról már hallottam is az eltéveszhetetlen sikolyukat. Annyira elbambultam, hogy a csuklómat ért érintéstől összerezzentem.

-Te teljesen hülye vagy? -szidott le Minho. -Komolyan azt várod, hogy feltűnjön egy sirató? -még én magam is meglepődtem, hogy a történtek sokjában nem bírtam vissza szólni neki. Csak bámultam rá, mintha süket lennék. -Jó mindegy. Gyere! -rángatott magával továbbra is a csuklómat szorítva.

***

Az idő érzékem, mióta bekerültem egy szobába Thomas-sal, Newt-tal, Chuck-kal, Alby-val, Serpenyővel, Teresa-val meg Minhóval, teljesen elveszett. Minden szoba zsúfolt volt, meg úgy szinte az egész épület is. Mi pontosan csak azért voltunk ennyien, mert a helyzetből kifolyólag muszáj megtalálnunk a kijáratot. Így mindenki a futárok rajzait tanulmányozta. Nekem is pontosan ezt kellett volna csinálnom, de annyira le voltam sújtva a kialakult helyzetünk kapcsán, hogy csak bámultam magam elé.

-Hé, Clara. Minden rendben van? -foglalt mellettem helyett az ágyon Thomas. A bambulásból ezzel kizökkentett és minden figyelmemet neki szenteltem.

-Nem. -közben nyeltem egy nagyot. -Félek attól, ami hamarosan befog következni. -mondtam könnyes szemekkel. A fiú erre nem válaszolt semmit csak magához ölelt, amit viszonoztam.

-Túl fogjuk élni az éjszakát és holnap már lelépünk innen. -súgta a fülembe biztatásképen.

-Igen. Fő a pozitivitás. -mondtam enyhe mosollyal az arcomon.

-Ez a beszéd. -távolodott el tőlem és folytattuk tovább a munkát.

Nagyjából 1-2 óra telhetett el, amikor megjelent a Tisztáson az első horda. Minden fényt megszűntettünk és csend szállt a szobára. Én Chuck mellett ültem a sarokban, távol az ablaktól és szorítottam a kezét. Tudom ezzel nem lehetett megnyugtatni, mivel én magam is rettegtem. Bezzeg Minhóban biztos kevés félelem volt, mert mindig az ablakon tekingetett ki és jelentett. Ezt nem rosszallóan mondtam, hanem rendesen irigyeltem a bátorságát.

-Most mindenki legyen csöndben. Kettő ide tart. -rohant el az ablaktól és bevetődőt mellénk, jobban mondva inkább mellém. Nem zavart most az egyszer a közelsége, mivel valami bizarr oknál fogva biztonságban éreztem magam mellette. Ezt sem fogom kimondani hangosan soha sem.

Szó szerint érezhető volt az első sirató érkezése, mert rendesen bele remegett a ház, ahogy a falnak csapódott. Majdnem sikerült síkitanom, de automatikusan a szám elé kaptam a kezemet és elszámoltam fejben tízig.

-Nyugi. Nem lesz semmi baj Clara. -hallottam meg az ázsiai fiú suttogását a bal oldalamról.

-Ezt te magad sem hiszed el. -fordítottam felé a fejemet és meglepődtem, amikor szembe találtam magam a barna szemeivel. Ilyen közel még soha sem voltunk a másikhoz.

-Igaz, de kell valakinek a lelkesítő embert is játszania. -mosolyodott el.

-Jogos. -jelent meg egy apró mosoly a szám szélén. Nem tudtam hova tenni azt a tényt, hogy próbált megnyugtatni és a rendes nevemen szólított.

A következő becsapódást már sikolyok is követték. Valamelyik szobába sikeresen betörtek. Szerencsétlenek.

-Minél tovább maradunk itt, annál nagyobb az esélye, hogy meghalunk. -akadt ki teljesen Alby.

-Ember fogd már be! Azt hiszed oda kint jobb? -pattant fel mellőlem Minho és a fiú elé állt. Ekkor újabb rengés rázta meg az épületet és megint sikolyok követték.

-Ennyi. Ti azt csináltok, amit akartok, de én megyek. -szó szerint félre lökte a futárok elöljáróját és kirohant az ajtón.

-Alby! -kiáltott utána Newt és már ment is utána. És így sorjában mindenki szaladt a másik után. Én Chuck után siettem és pont az ajtótól nem messze elkaptam a kezét, de annyira le fagytam a látványtól, hogy megmozdulni sem bírtam.

Égett az egész Tisztás, néhol állat tetemek feküdtek meg voltak köztük emberiek is, de azokról inkább nem akartam tudomást venni.

-Menjünk vissza Chuck. -tekintettem le a kisfiúra és már noszogattam az ajtó felé, amikor kiszúrtam a szemem sarkából Thomast, akit éppen egy nagy dög szúrt meg. Nem gondolkoztam, elengedtem a kis srác kezét és a szólingatását sem vettem figyelembe csak rohantam meg menteni a barátom életét.

Út közben szerencsére találtam egy fegyvernek használható dolgot, amit ahogy közelebb értem egyenesen a sirató testére célozva bele is hajítottam. Fájdalmasan sikoltott és próbálta kiszedni magából a tárgyat, addig én Thomast támogattam fel a földről, aki még magánnál volt, ezért könnyen tudtunk menekülni.

-Tarst ki! -hiába ordítottam ezt, mert rá 5 percre összecsuklott. Próbáltam húzni a földön, de túl gyenge voltam hozzá. A siratók pedig egyre jobban közeledtek felénk. A menekülő ösztönöm már rohant volna vissza az épületbe, de a barátom iránti szeretettem nem engedett. Kikaptam a keze közül a dárdát és hevesen kalapáló szívvel álltam elé védelmezően.

A négy sirató hamar oda ért hozzánk és körbe vettek, az egyik éppen készült lecsapni rám, amikor hirtelen megállt a farka a levegőben és engem tanulmányozott át egy fura piros fénnyel. Ahogy végig ért rajtam csak egyszerűen megfordult és elgurult a társaival együtt. Értetlenül álltam ott és sikerült annyira felcukkolnom magam, hogy sikeresen elájultam.