𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

3.02

Nem volt elég, hogy tegnap nekem kellett tájékoztatnom az alanyokat, de most én is tagja leszek az orvosoknak, akik vizsgálni fogják majd őket. Nem is értem min csodálkozok, hiszen főorvos lettem. Reggel a szokásosnál később kellett mennem a munkába, így még beugrottam egy kávézóba, ahol nyugodtan meg tudtam inni a forró italt és megenni a még meleg péksütit. Onnan egyenesen a főépületbe vezetett az utam.

Az öltözőmbe gyorsan felkaptam egy fehér köpenyt, az az alatt lévő fehér blúzomat ismét kisimítottam, a szoknyámat szint úgy és a hajamat most csak egy erős lófarokba kötöttem fel. Még beszaladtam az irodámba a papírokért, amiket magamhoz szorítottam és rohantam is a többi orvoshoz, hogy elmondjam nekik a további teendőket.

***

Szerencsére mindegyikük értelmes ember volt, így nem kellett kétszer elmondanom ugyanazt. Az én vezetésemmel indultunk meg a vizsgáló szoba felé, ami előtt már vártak a biztonságiak. Mivel nem voltunk benne biztosak, hogy nem fognak minket bántani, ezért az őröket mellénk rendelték. Így a szökésük is meg van gátolva.

Az ajtó mellett álló biztonsági őr kinyitotta előttünk az ajtót, amin elsőnek léptem be és minden kíváncsi szem rám szegeződött. Senkire sem tekintettem rá inkább a listás papíromat kaptam elő és gyorsan kiosztottam a többi orvostársamnak. Egyedül csak az én papírom maradt a kezemben és le is csekkoltam kiket kaptam. A megnevezések átfutása közben teljesen lefehéredtem. Néhány alany számomra ismeretlen volt, de nagyon sok túlságosan is ismerős volt. Nem is kaphatta volna más az útvesztős társaimat csakis én. Ez az én formám. Még párszót intéztem az orvosokhoz, majd mindannyian a kijelölt, elkülönített kis sarkunkhoz mentünk és el is kezdtük a munkát.

Szerencsére akiket eddig vizsgáltam mindegyikük makk egészséges volt. Egy-két sebet kellett csak ellátnom, meg pár injekciót beadni, de ezt a tárgyat sem vettem sokat a kezembe. Eddig teljesen tudtam koncentrálni a munkámra, csak sajnos az idegen gyerekek is elfogytak egy idő után, így következhettek az ismerősök. Először Newt lépett be a függöny ezen oldalára.

-Foglalj helyett. -próbáltam közömbös maradni, mint aki azt se tudná kicsoda ez a szőke fiú, de képtelen voltam idegenként rátekinteni. Hiába várta el tőlem a VESZETT az első opciót. A szőkeség tette is, amit mondtam neki és le is ült a székre. -Van valamid, ami fáj vagy érzel magadon valamilyen változást? -pillantottam rá egy percre, közben kutakodtam az orvosi cuccaim között.

-Nem. -mondta kicsit sem kedvesen. Hazudnék, ha azt mondanám nem ütött szíven a dolog, de nem is vártam tőle mást. Csak vissza toltam a hordozható szekrény fiókját és leguggoltam elé, ezzel elértem, hogy rám figyeljen.

-Kérlek Newt. Ha van valami mond el és én segítek, azért vagyok most itt. -néztem rá úgy, mint az útvesztős Clara. Hiába voltam külsőleg és belsőleg ugyan az az ember, de a mostani Clarának muszáj azt tennie, amit parancsolnak neki.

-Ha segíteni akarsz akkor térj vissza hozzánk. -ettől a kijelentésétől megszakadt a szívem és éreztem, ahogy egy könnycsepp kifolyik a szememből. Csak letöröltem a köpeny ujjával és gyorsan felpattantam a földről.

-Nem lehet Newt. -sóhajtottam fel és inkább elfordultam tőle.

-Miért nem lehet? Csak megszökünk együtt közösen innen és kész. -kelt fel a székből és megállt mögöttem.

-Hidd el nekem nincs más választásom. -tekintettem rá és mielőtt megszólalhatott volna jeleztem az egyik őrnek, hogy végeztem a mostani betegemmel és küldhetik a következőt. Végig néztem, ahogy a kezénél fogva elráncigálják a közelemből. Ha rajtam múlt volna már rég kiviharzottam volna innen, de lehet jobban is tettem volna, mivel a következő ember, aki csatlakozott hozzám Minho volt. Pár percig lefagyva álltam a még mindig a függöny előtt szobrozó fiút nézve, de gyorsan vissza rántottam magam a földre és őt is leültettem, akár csak Newtot az előbb. -Van valamid, ami fáj vagy érzel magadon változást? -néha már unalmas ugyanazt a forgatókönyvet elmondani újra és újra.

-Nincs, de ha lenne sem kérnék a ti segítségetekből. -fonta keresztbe a mellkasa előtt a karját és ellenségesen méregetett.

-Minho...-kezdtem bele ugyan abba a szövegembe, amit nem régen mondtam el a szőkeségnek is, de túlságosan is dühös volt rám ahhoz, hogy befejezhessem a mondandómat.

-Te csak ne hívj így engem, Alkotó. -ugrott fel a székről és pár centire megállt előttem. Meglepődve pislogtam a fiú szavain.

-Miről beszélsz?

-Azt hiszed nem tudtuk meg az igazat rólad? Mindenki az ebédlőben tudja, hogy te találtad ki az útvesztőt és te alkottad meg a siratókat, meg a perzseltföldi próbát is. -egyre magasabbra vitte a hangját, de nem is ez érdekelt, hanem hogy ki volt az aki elmondta nekik ezeket rólam? A többi gyerek magától nem jöhetett rá, ide kellett egy besúgó ember is.

-Kitől hallottátok ezt? -méregettem.

-Vajon kitől...Teresától, az unokatestvéredtől. -a szeme csak úgy szikrázott a méregtől, de bennem is hasonló érzések kavarogtak. Hogy tehette ezt velem Teresa? - Jó volt minket kínozni? Miért jöttél fel hozzánk, azért hogy első sorból tudjál rajtunk röhögni? -egyre fenyegetőbben magasodott előttem.

-Állj le Minho! -parancsoltam rá, de mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Gúnyosan fel is nevetett.

-Te nekem nem parancsolsz, Alkotó! -ezt az utolsó szót már torkaszakadtából üvöltötte. Nem foglalkozott vele kik vannak a közelünkbe csak erősen megragadta a torkomat és egyenesen a falnak kent. -Miattad haltak meg a többiek. Minden csakis a te hibád! -ezeket egyenesen a képembe ordította, miközben én próbáltam megszabadulni a kezétől, ami egyre erősebben szorította össze a torkomat. A levegőhiány miatt kétségbeestem és pánikszerűen szabadulni akartam a szorításából.

Még azelőtt, hogy sikeresen megfojthatott volna a biztonságiak leszedték rólam, én meg a földre zuhantam és köhögések közepette próbáltam levegőhöz juttatni a tüdőmet. Eközben végig Minho őrjöngő kiabálását hallgattam, amikor az ajtó erősen kivágott. A teremben mindenki elcsendesedett és ahogy én is megláttam azt a személyt, aki belépett a helyiségbe, azonnal felugrottam a földről. Mindenki katonás rendben kihúzta magát és ijedt szemekkel kísértük végig a Kígyónak becézett fő-főorvosunk lépteit.

Ijesztő volt a pasas. 7 éves korom óta jobban féltem tőle, mint maga a vírustól. Fél szemét valamiért eltávolították, az arcát rengeteg karcolás és műtéti heg fedte. A lépteivel engem közelített meg és szó nélkül megemelte az államat és mérte fel a Minho kezei okozta kézlenyomatokat, amik biztos véraláfutásosak lettek.

-Ejnye ifjú. Így kell bánni azzal, aki csak jót akar neked? -lépett az ázsiai fiú elé és úgy tekintett le rá. Mivel az őrök térdre kényszerítették előtte. Minho válaszra sem méltatta, helyette csak jól szemen köpte, amin ő gúnyosan elmosolyodott. Kígyó csak lazán letörölte az arcát, majd az őrökre pillantott. -Vigyék a rendelőmhöz. Úgy fest el kell beszélgetnem a pimasz fiúval. -az őrök csak bólintottak és rángatni is kezdték maguk után. Az orvos még vetett rám egy pillantást majd el is hagyta a helyiséget. Igaz a többiek nem tudhatták mit is jelent Kígyónál az elbeszélgetés, de akik hallottak róla pletykákat azokat csak a rettegés töltötte el. Engem meg főleg, mert pont azt a fiút készül megfegyelmezni, akiért még ezek után is a szívem hevesen dobog.