𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

2.11

A rengeteg emlék csak úgy záporozta az elmémet. Egy idő után a fejem is megfájdult, aminek köszönhetően kipattantak a szemeim, de ettől nem múltak el a bevillanó képek. Hideg zuhanyként csapott le rám a régi énem tettei, találmányai, de ezekhez képest sokkal rosszabbat vállaltam magamra. A gondolatmenetemből az alattam fekvő fiú komás hangja zökkentett ki.

-Jó reggelt. -puszilt bele egyenesen a hajamba. Lassan a szája elkezdett lefelé vándorolni, de gyorsan leszálltam róla és talpra is ugrottam.

-Jó lesz indulnunk. Nem sok időnk van hátra. -kaptam fel a hátamra a táskámat és közben néztem a fiú értetlen arckifejezését. Nem is tudott erre mit válaszolni, csak rá bólintott és elsőnek indultam meg újra a pusztaságnak.

***

Most kivételesen én voltam elől és az órámnak köszönhetően tájékozódtam. Már jó ideje elhagytuk a tegnapi alvó helyünket és azóta Minho egy szót sem szólt hozzám és én sem ő hozzá. Nem lett volna rá lelkierőm azok után, amire rájöttem az emlékeimből. De úgy fest ő megelégelte a dolgot.

-Na, jó. Mi volt a reggeli? -kérdezte méreggel csöpögő hangon és ingerülten a felkarom után kapott.

-Mármint? -próbáltam a hülyét tetetni, minthogy bele menjek egy ilyen fajta vitába, de úgy fest ő nagyon is szeretett volna egy kiadós vitába bele folyni.

-Mármint? Te komolyan azt hiszed, hogy hülye vagyok? -emelte meg a hangját.

-Nem nézlek hülyének, csak haladni akartam, hogy ennek a próbának is a végére érjünk mi hamarabb. -vontam meg lazán a vállamat.

-Bánod a csókot? -tette fel a kérdést, amitől kicsit megszakadt a szívem. Az sem segített a helyzetemen, hogy láttam a fájdalmas csillogást a szemében.

-Nem és sajnálom, hogy bunkó voltam csak...csak rosszat álmodtam ennyi. -sóhajtottam fel. Ettől nem is kicsit könnyebbült meg.

-Azt hittem én csináltam valami rosszat. -jelent meg egy apró mosoly az arcán és a keze levándorolt a kezemhez, amiket össze is kulcsolt. A kijelentésére csak egy gyors arc puszi volt a válaszom és most már folytattuk tovább az utunkat.

Elég hamar sikerült felérnünk a hegy tetejére, ahol csak a sík terület fogadott minket. Egyedül a táj egyformaságát egy földbe állított valami szakította meg.

-Szerinted mi lehet az? -nézett le rám Minho.

-Nem tudom, de nagyon úgy fest meg vannak a többiek. -pillantottam a tőlünk nem messze lévő fák felé, ahol éppen a többiek értek fel a csúcsra. Boldog mosollyal az arcomon kiabáltam a nevüket és futottunk feléjük. A hangunkra felénk fordultak és ők is felénk siettek. Ahogy elértük egymást rögvest Thomas nyakába ugrottam és boldogan öleltem magamhoz. -Istenem. Azt hittem soha nem láttunk már titeket. -könnyeimmel küszködve motyogtam a vállába.

-Én is örülök nektek srácok, de...ti hol voltatok? Mármint kerestünk titeket még az épületben, de sehol sem voltatok. -méregetett minket felváltva, miközben kibontakoztam az öleléséből.

-Nekünk más próbánk volt, vagy mi a fenét hajtogatott az a fehér köpenyes ürge. -válaszolta Minho, közben én Newthoz is oda léptem és erősen megöleltem.

Még váltottunk egy-két szót, meg Thomas bemutatta nekünk Brendát és Jorget, akik segítettek nekik eljutni ide és mentünk is a földbe állított tárgy felé. Pár lépés után el is értük és a tábla feliratát vizsgáltuk, amin a MENEDÉK szó szerepelt.

-Ez lenne az? -kérdezte szarkasztikus hangon Jorge.

-Úgy néz ki. -reflektált rá Newt. Alig ért a mondat végére hangos gép hangja csapta meg a fülünket, ami előttünk nem messze szállt le. Kicsit összezavarodva figyeltük a nagy szürke gépet, aminek a rámpája lassú nyitódásnak indult. Ahogy végleg talajt ért az a pasi sétált le róla, aki a teendőnket mondta el még az épületben.

-Gratulálok. Sikeresen teljesítették a Perzseltföldet. -tapsolt egyet a kezével. -De most már ideje megtudniuk az igazságot, amit a gépben el is mesélek magunknak. -intett és csoportosan követtük a gép belsejébe, ahol helyett foglaltunk a falak mellett. Lassan felszálltunk és az idegen férfi felénk is fordult. -Mint azt tudják ezeket a kísérleteket fontos ügy miatt indította el a VESZETT, de hangsúlyozom, hogy most már nincs több próba.

-Fontos ügynek számított az is, hogy egy csomó barátunkat megölték? -mondta ingerülten Thomas. Jól tudtam, hogy itt szegény Chuckra gondolt.

-Minden okkal történt az útvesztőben és a perzselftföldön is. -pillantott rá acélos tekintettel. -Örüljenek annak, hogy maguk élnek.

-Ja. Legalább ez enyhít a bűntudatunkon. -forgatta meg a szemét Minho.

-Nézzék. Ezeket előre megterveztük és jól tudom mennyire fájhat a barátaik elvesztése, de fontos volt kinyernünk a Változókat magukból. -mielőtt erre valaki rákérdezhetett volna gyorsan témát váltott. -Na, de. Szeretném kiemelni a fontos embereket, akik segítettek magukat a helyes útra terelni. Kérem, hogy az a 4 ember büszkén csatlakozón mellém. -a gyomrom e kijelentésére liftezni kezdett és meg voltam róla győződve, hogy le is fehéredtem. Elsőnek Teresa lépett a férfi jobbjára, utána Brenda és Jorge. Az utóbbi kettő arcára szomorúság ült ki, egyedül a barna hajú lány volt az, aki büszkén kihúzta magát.

-Ti...ti mindvégig velük voltatok? -nézett Thomas fájdalmasan Brendára, de a lány helyett az idegen válaszolt.

-Ők csak gyalogok voltak a sakkban, a király vagyis jobban mondva a királynő volt a nagyobb játékos. -nézett rám egy gonosz mosollyal.

Janson kijelentésének köszönhetően képtelen voltam a barátaimra pillantani, akiknek a mozdulatait a szemem sarkából követtem nyomon.

-Csatlakoz közénk Clara. -intett és követtem az utasításait. Úgy sétáltam mellé, hogy végig a földet bámultam.

-Hogy...hogy tehetted? -Minho csalódott hangja sokallta fájdalmasabb volt, mint ha Thomas vagy Newt mondta volna ezt. Lassan pillantottam fel rá és a tekintetünk összekapcsolódott, de a tegnapi boldogság helyett csak a fájdalom tükröződött a szemében.

-Ez volt a dolgom. -nyeltem le a könnyeimet. Mellettem Janson az órájára pillantott.

-Még van hátra 2 óránk az utolsó városig. Szóval addig pihenjék ki magukat. A munkatársaim pedig kövessenek. -nézett felváltva ránk. Csak bólintottunk és sorjában követtük. Én maradtam utoljára és még a nyílt ajtón rá pillantottam a barátaimra, akik csalódottan néztek vissza rám. De a legjobban Minho nézése ütött szíven. Jobbnak láttam nem foglalkozni velük tovább, inkább rányomtam az ajtó bezáró gombjára és a mechanikus ajtó becsapódása után el is hagytam a rakteret.