𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

17.

*Clara szemszöge*

3 nap telt el az esti kalandos kiruccanásom óta és a jó hír, hogy végre tudok sétálgatni fel-alá a Tisztáson. Persze hosszú időt még nem tudok vele eltölteni, de több ez is a semminél. El is indultam megkeresni Chuckot, hogy legyen kivel beszélgetnem. Épp a gyengélkedő folyosóján bicegtem a bejárati ajtó felé, amikor a mellettem lévő ajtón kirontott az ájultnak hitt lány és a falnak nyomot tiszta erejéből. Bevallom, nem tűnt gyengének.

-Megöllek. -ordította torkaszakadtából. Olyan hevesen kapkodta a levegőt, hogy tudtam nem jó ötlet sokáig kiszolgáltatottan maradni neki, ezért a jobb lábammal sípcsonton rúgtam és összecsuklott azonnal. Kaptam is az alkalmon és fájós láb, ide vagy oda rohantam segítségért.

Az épületből sikerült kijutnom, de tovább már nem igazán, mert jött utánam és rám vetette magát. De a változatosság kedvéért a torkomra szorította mind a két kezét. A testsúlyával rám nehezedett így teljes mértékben kutya szorítóba kerültem.

-Megöllek. -ismételte el, de jobban habzott a szája, mint korábban. Már levegőt alig kaptam, csak köhögtem és pánik szerűen próbáltam szabadulni. Egyre jobban kezdett homályosulni a világ, de egy árny jelent meg a fejem felett és kiütötte a lányt, aki ezáltal lekerült rólam és a szorítása is a nyakamról. Fuldokolva jutattam levegőhöz a tüdőmet.

-Jól vagy Clara? -térdelt le mellém Newt.

-Most már igen. -mondtam köhögések közepette és az újra magán kívüli lányra tekintetem, akit Jeff és Thomas rángatott fel a földről és vitték is vissza a gyengélkedőre.

-Remek. -felém nyújtotta a kezét és fel segített. Csak ekkor láttam meg igazán, hogy az összes fiú körénk gyűlt a nagy hangzavarra. Mindegyikük furán nézett rám, volt aki inkább más fele figyelt. Először nem értettem miért néznek így, de aztán villámcsapás ként ért a felismerés. Nem volt rajtam más egyébb, mint egy nagyon rövid nadrág, meg egy nagyon laza póló, amiből az egyik vállam ki is lógott.

Nagyon kínosan éreztem magam és azt gondoltam nem lehet ennél rosszabb, de aztán a tőlem nem messze szobrozó futárok elöljárójára pillantottam, aki elég feltűnően méregetett. Természetesen találkozott a tekintettünk, ahogy felért a lábamtól egészen a barna íriszeimhez. Akaratlanul el is pirultam és inkább Newt háta mögé rejtőztem, aki értette a célzást és segített takarásba eljutnom a mögöttem elterülő ajtóig.

***

Az esett miatt vissza költözhettem a szobámba, aminek nagyon örültem. Végre a saját kis kuckóm, ahol nincs egyetlen egy örült liba sem. Az ágyban heverésztem és a plafont bámultam, miközben a gondolatok oda-vissza cikáztak a fejemben. Először is Newt-on és Thomas-on, akik az elmúlt napokban elég furán viselkedtek ha a közelben voltam. Például a tegnap esti vacsoránál is, ahogy leültem melléjük már nem beszélgettek tovább. Persze próbáltam megtudakolni a beszélgetésük témáját, de nem mondtak semmit sem, inkább hallgattak. Ez ment reggelikor is. Én meg rendesen megharagudtam rájuk ez miatt, így csak Chuck társaságában voltam a sétálgatásaim alatt.

Kezdtem unatkozni a gondolataim mellett és kínok közepette kikeltem az ágyból és elindultam megkeresni a kisrácot. Ahogy kiléptem a folyosóra és elhaladtam Minho szobája mellett elfogott egy fura, kíváncsi érzés, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Az ajtójának a kilincséjére pillantottam és gondolkozás nélkül bementem. Nagy szerencsémre nem volt odabent, de az a rendetlenség, ami ott fogadott borzalmas volt. A pólójai a földön, az ágya nem volt bevetve, az alsói, amiről nem akartam tudomást sem szerezni, azok is a pólók mellett hevertek. Fiúk...az összes rendetlen.

Nem sokban különbözött az ő szobája az enyémtől, így mivel tartottam attól, hogy felbukkan ezért éppen távozni készültem, amikor kiszúrtam egy cetlit az asztalán. Oda lépkedtem és ahogy jobban szemügyre vettem a vér is megfagyott bennem.

Teljesen ugyan az a szöveg szerepelt a papíron, amiket én is hallottam. Egy-két kivétellel. Akkor nem tévedtem azzal kapcsolatban, amikor a térkép szobában kaptunk össze. De ez egyáltalán lehetséges dolog? Egyáltalán ezek a hangok a múltam kis darabkái? Vagy a mi közös emlékeink? Annyira tudni szerettem volna az igazat, de biztos voltam benne, hogy erre soha nem fogok választ kapni.