𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

3.04

Még a hajnal első fénysugarai megjelenése előtt elhagytam Minho szobáját, így a meleg és biztonságot jelentő karjait is. Nem volt időm haza menni és rendbe hozni magam, így csak az öltözőmben lévő zuhanyzott, és a bent tartott váltás ruhámat vettem használatban.

A dolgom végeztével gyorsan szedtem a lábaimat, szinte már rohantam az irodámhoz vezető lifthez. Sokáig tartott elkészülni, főleg a tegnap esti vad éjszakai emlékek hátráltattak ebben, így 5 perces késésben voltam. Remélem pont most nem akar velem beszélni senki sem, mert akkor magyarázkodhattok. Mázlimra senki sem tartózkodót a folyóson, ezért láthatatlanul betudtam magam vetni a saját kis szobámba és gyorsan elkezdtem úgy tenni, mint aki órák óta keményen dolgozik. Csak hát nagyon nem tudtam koncentrálni a beugró képek miatt, amiktől akaratlanul is a szám szélébe haraptam, végig mosolyogva.

***

Az ebédidőmet szokásosan az ebédlőben töltöttem egyedül. Nem voltak barátaim, csak munkatársaim, akikkel csak munkakapcsán szoktam beszélgetni. Most igazán hiányoztak a fiúk. Nem egyszer gondoltam evés közben a Tisztáson lévő ebédekre, reggelikre, vacsorákra. Hiányzott ez a része, nem volt a bezártságon és a siratókon kívül más gondunk. Bezzeg most. Valahogyan a Tisztástól elszakadtak a gondolataim és újra a tegnap estére gondoltam. El sem hiszem, hogy ez kettőnk között megtörtént. Pont Minhóval, akit a világon a legjobban gyűlöltem egész életemben. Ha a 9, 12 éves énem most itt lenne biztos jól tarkón vágott volna. A boldogságomat hamar felváltotta a fájdalom és a tudat, hogy soha nem lehettek vele. Ha netalántán meg is szöknének az ő érdekükben nem tarthatnék velük. A VESZETT jobban vadászna rám, mint rájuk. Nem nagyon szeretik az árulókat. Keserűen sóhajtottam fel és a tálcámmal együtt elindultam a kuka felé, amibe bele is öntöttem a tálcámon lévő maradékot. Gyorsan lehelyeztem a tárgyat az asztalra és elindultam vissza a magányos irodámba.

Alig érhettem el a földszinti nagy aulát, be indultak a vészszirénák. Fel sem tudtam fogni az agyammal mi történik körülöttem. Csak észleletem a sok katonát a környezetembe, akik hol le az alsó szintekre siettek vagy ki a szabadba. Aztán az épületet megrázta valami és a Berg szokásos kerepelő motorját hallottam meg és akkor már tudtam. A fiúknak sikerült megszökniük. Ebben akkor lettem biztos, amikor meghallottam az egyik katona rádióján keresztül a szökés szót. Boldogság öntött el és az ablakhoz közelebb lépve figyeltem, ahogyan a fekete gép lassan egyre magasabbra emelkedik és elhagyja a várost védő falakat. Remélem jó helyre kerülnek.

***

Rengeteg papírmunkát sóztak a nyakamba, ami abból a szempontból volt jó csak, hogy volt egy elég nagy okom, amivel vissza tudtam utasítani Janson újabb randi meghívását. Ha nem is lett volna semmi dolgom is nem-et mondtam volna. Komolyan, mikor veszi végre észre, hogy ha ő lenne az utolsó a világon sem randiznék vele?

A sötétben, a sok haza igyekező munkáshullámmal mentem egyenesen a lakásom felé. Sokszor eszembe jutottak a fiúk a napfolyamán és csak reménykedni tudtam benne, hogy jó messzire elmentek innen és nem próbálnak meg lázadást intézni a VESZETT ellen. Ne értsetek félre, én magam is gyűlölőm ezt az egész rendszert, de sajnos ha bele keveredsz valaminek a közepébe akkor nem szabadulsz egyhamar ki onnan. Túl sok rossz dolgot tettem, ahhoz hogy befogadjanak más emberek. Lefogadnám, ha megszüne a VESZETT a mellettem haladó emberek az én fejemet is karóra húznák. Hát igen, velük sem bántak...bocsánat, bántunk valami szépen.

Miközben ezeken a kellemes gondolatokon agyaltam bámultam a sötétbe öltözött város szépségét. Épp a zebra előtt álltam és vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, amikor az elsuhanó kocsik teteje felett kiszúrtam egy ismerős arcot a másik oldalon várakozó tömegben. Kapucnit viselt a fején, de így is láttam Thomas arc vonásait. Pislogások közepette próbáltam tisztítani a látásomat, de mindig az ő arcát láttam. Mikor zöldre váltott a lámba, a fiú megfordult és igyekezett a másik irányba. Szinte mindenkit félre lökve futottam utána és le sem vettem róla a tekintetemet, nehogy eltűnjön. Egyre kihaltabb részre vezetett, ahol már a fények is csak néhol égtek.

-Thomas. -kiáltottam utána a nevét bizonytalanul. Csak nem jöhettek vissza, ennyire csak nem hülyék. A fiú a neve hallatán megtorpant és felém fordult. A kapucnit levette a fejéről és tényleg Thomas állt előttem. Eddig azt hittem a paranoiám miatt látom magam előtt, de ezek szerint nem bolondultam meg. -Hogy...hogy kerülsz ide? -kérdeztem megállva előtte. Közben az agyam próbálta feldolgozni a fiú alakját.

-Bánod, amit velünk tettél? -kérdezte hirtelen, a szeméből csak úgy sugárzódót a szomorúság.

-Én...nem volt más választásom. -sóhajtottam fel keserűen.

-Mindig van választásunk. Csak rajtunk múlik. -tett felém egy lépést.

-Ha emlékeznél a múltadra akkor te is tudhatnád, hogy nincsen. -éreztem, ahogyan egy könny kiszalad a szememből.

-Ebben az esetben nekem sincsen. -értetlenül néztem a fiúra, aki végig a hátam mögé tekingetett. Épp készültem hátra pillantani, amikor valamilyen fekete anyagot húztak a fejemre, így mindent elnyelt a sötétség.